A forradalomból viccet csináltok

0
Küldés Kindle-re

A 18. század végétől a 20. század elejéig a nők helyzete nyilvánvalóan nem tette lehetővé, hogy a szüfrazsettek a mai értelemben vett radikális célokat tűzzenek ki. 1792-ben, amikor Mary Wollstonecraft könyve, A nők jogainak védelme megjelent, még az is szokatlan követelésnek számított, hogy a nők is részt vehessenek a politikában, oktatásban, és munkát vállalhassanak. Azóta viszont volt elég idő és lehetőség elgondolkodni azon, hogy a társadalom egyes szegmenseinek működése megváltoztatható-e egymástól függetlenül, van-e értelme az apróbb reformoknak, vagy az egész gazdasági-társadalmi rendszer átalakítására, vagyis forradalmi változásokra lenne szükség; illetve mennyire számíthatnak a feministák más csoportok támogatására.

Ez utóbbival kapcsolatban tudjuk, hogy még a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdető mozgalmak sem tettek igazi lépéseket a nemek egyenlőségéért: például a francia forradalom sem sokat változtatott a nők helyzetén (erről Beauvoirnál is olvashatunk). A magukat humanistaként, liberálisként, szocialistaként, anarchistaként definiáló kezdeményezések általában nem hangsúlyozzák eléggé a nők elnyomásának problémáját. Jobb esetben azt remélik, hogy egy forradalom, a régi struktúrák lebontása magával vonja a patriarchátus eltörlését is, ezért a feministák által megfogalmazott problémákkal nem kell külön foglalkozni; sokak szerint pedig a gazdasági elnyomás nagyobb hatással van az egyén életére, mint a nemi alapú. A szocialista politikus, Bebel az 1890-es években írt arról, hogy ha a polgári nőmozgalom meg is valósítaná egyenjogúsági törekvéseit, a nők akkor sem szabadulnának ki a házasság rabsága, az anyagi függés vagy a prostitúció alól; szerinte a nemi és a gazdasági egyenlőség nem kezelhető külön problémaként, illetve a nők elnyomása erősebb, mint a munkásoké. Ezzel együtt úgy gondolta, hogy az „osztálytudatos munkás” feladata a nők emancipálása (vagyis maguk a nők nem képesek erre, a munkásosztály férfitagjai viszont igen); a nőknek szerinte gyakran „túltengenek” az érzelmeik, kevésbé gondolkodnak egzaktan, mint a férfiak, és az otthon, illetve a háztartás a terepük. Végül önmagának is ellentmondott azzal, amikor azt állította, hogy az osztályuralom megszűnésével a férfiak nők feletti uralmának is vége lenne. Azt hihetnénk, hogy azóta változott a helyzet, de sajnos a „forradalmi” szemlélet ma is gyakran a 19. századot idézi. Személyesen is megtapasztaltam, hogy sok, magát rendszerkritikusként (vagy akár feministaként) pozicionáló férfi, aki szóban a nemek egyenlőségét hirdeti, a gyakorlatban elnyomó módon viselkedik: például leuralja a beszélgetéseket, nem végez házimunkát, vagy úgy gondolja, hogy a szexuális szabadság a nők állandó rendelkezésre állását jelenti.

Ugyanakkor véleményem szerint az a feminista sem lehet igazán hatékony, aki nem törekszik a rendszer egészének vizsgálatára, vagy aki szerint egyes problémákkal nem kell foglalkozni, mert azoknak nincs közük az egyenlőtlenségekhez. Ilyen, sokat vitatott terület a pornográfia (amiről nem minden feminista gondolja, hogy tárgyiasítja a nőket), a prostitúció (amivel kapcsolatban sokan hisznek abban, hogy önkéntes is lehet) vagy az aktuális gazdasági rendszer (amit egyesek szerint nem kell megkérdőjelezni, ehelyett csak nagyobb hozzáférést kell kapniuk a nőknek a gazdasági javakhoz). Beauvoir szerint bár a nő a történelemben mindig csak a „Másik” volt a férfi mellett, az elidegenedés azokban a társadalmakban nagyobb mértékű, amelyek a magántulajdonra és a családra épülnek. Ezért a szociális és gazdasági viszonyok, illetve a nők férfiakkal való kapcsolatának (annak elnyomó jellegének) megváltoztatása nélkül sem szavazati jog, sem a nők munkába állása nem vezet egyenlőséghez. És mivel a nemi alapú elnyomás mellett annak is nagy jelentősége van, hogy „a nők” nem alkotnak homogén csoportot (különböző társadalmi helyzetűek, más-más anyagi háttérrel rendelkeznek), eleve nehezen alakítottak ki Beauvoir idejében (és ma is) közös platformot. MacKinnon a ’80-as években arról beszélt, hogyan épült be például az osztályhelyzet a nemi szerepbe, illetve hogyan határozza meg a nők társadalmi pozícióját a különböző társadalmi rétegek férfitagjaival fenntartott szexuális kapcsolata. A nők elnyomásának nem a sztereotipizálás az alapja, nem az, hogy téves kép élne a férfiakban a nőkről és fordítva, hanem a nők tárgyiasítása: a nemi szerep nem a különbözőség, hanem a dominancia problémája. A férfiuralomnak hatékony eszköze szerinte a pornográfia, ami a nemek egyenlőtlenségét a szex és a nemi szerepek nyelvére fordítja le.

Egyre többen érveltek és érvelnek ma is amellett, hogy átfogó szemlélet és kritika nélkül szinte lehetetlen a társadalmi rendszer vagy a magánélet egy-egy szeletének megváltoztatása. Feminizmusra más mozgalmak mellett és azokkal együtt is szükség van, különben senki sem fog a nők egyenlőségéért küzdeni (ezért nem elég például humanistának lenni); ugyanakkor feministaként nem hagyhatjuk figyelmen kívül az elnyomás és igazságtalanág egyéb formáit sem. Ha ugyanis valaki nőként például gazdaságilag is deprivált helyzetben van (tehát kétszeres elnyomástól szenved), akkor sokkal inkább fog függni a férfiaktól, ezért nehezebben is lép ki egy bántalmazó kapcsolatból, mint az a nő, aki egy privilegizált réteg tagja. Emellett fontos az ún. „magánélet” átalakítása is, hiszen azzal példát mutatunk és talán hatunk a társadalmi folyamatokra. Ezért nem mindegy, hogy van-e szó a szőrtelenítésről (és nem az a lényeg, hogy a feminista borotválja-e a lábát, hanem hogy valóban szabadon beszélhessünk és dönthessünk erről), vagy a párkapcsolatokon belül a házimunka megosztásáról és a hagyományos nemi szerepek lebontásáról. Bármilyen triviálisnak is tűnhet, de amíg a férfiak nem veszik ki részüket a házimunkából és gyereknevelésből a nőkkel egyenlő arányban, addig nem fog megszűnni a nők elleni erőszak, és nem változik a nők társadalomban betöltött szerepe. Nem csak azért van ez így, mert ebben az esetben a nőknek kevesebb teherrel kellene megbirkózniuk, hanem azért is, mert egy ilyen állapot már a hatalmi viszonyok lebontását jelenti, radikális attitűdváltozást a hagyományos nemi szerepekkel, feladatokkal kapcsolatban.

Tisztában vagyunk vele, hogy a nemek bérezése egyenlőtlen, a pornográfia hatása a szexuális életre nem nevezhető pozitívnak, a nők önbizalmát nem növeli a szépségkultusz, a párkapcsolati erőszak pedig bármilyen társadalmi rétegbe tartozó nőt érinthet. De ma feministaként már nem elég, ha rámutatunk a felsorolt jelenségekre, a tágabb összefüggésekkel – a gazdasági és strukturális egyenlőtlenséggel, a férfiszempontúság mindent átható jellegével vagy a hagyományos heteroszexuális párkapcsolatok elnyomó dinamikájával – is komolyan kell foglalkoznunk. A család, a házasság, az állam, az egyház, az iskola szerepének megkérdőjelezése nélkül valószínűtlen, hogy komoly változásokra lehetne számítani. Amíg a patriarchátus létezik, illetve a társadalom nagy része igazolja a létét, addig szinte hiába is szavazunk meg több nőt a parlamentbe, választunk nőként „férfias” foglalkozásokat vagy beszélünk arról, mekkora különbség van a nők és férfiak bérezése között. A szexista rendszerben felnövő és azt nem megkérdőjelező nő nem fogja a döntéshozatalban a nők érdekeit képviselni, a privilégiumaira nem reflektáló férfival hiba lenne együtt küzdeni a nemek egyenlőségéért, a pápa pedig tehet időnként aranyos és elgondolkodtató kijelentéseket, attól még egy elnyomó rendszert képvisel és alapvetően nem is áll érdekében ezen változatni. A férfiak szerepe természetesen nagyon fontos a változásban, de ahhoz, hogy együtt lehessen velük működni, először meg kell kérdőjelezniük a hagyományos maszkulinitás létjogosultságát, új identitásokat kell kialakítaniuk. Nem értek egyet azzal, hogy főleg rajtunk, nőkön múlik, mennyit tesznek a férfiak az egyenlőségért: nem az elnyomottak felelőssége ugyanis az, hogy a hatalmi pozícióban levő emberek hogyan viselkednek. Abból pedig hogy a patriarchátus lebontása hosszú és bonyolult folyamat, nem következik, hogy semmit sem érdemes tenni: nagy szükség van a rendszerszintű elnyomás tudatosítására vagy jól megalapozott gyakorlati lépésekre (például a bántalmazott nők segítésében).

Igaz, hogy ha csak kicsit kritizáljuk a rendszert, és kedvesek, viccesek vagyunk, sokkal több emberhez el tudjuk juttatni az üzeneteinket. De ha nem a személyes sikerünkért küzdünk, nem pusztán csak jó pozíciókat akarunk kiharcolni, vagy egyszerűen csak tetszeni másoknak, akkor nem szabad, hogy a mindenkinek megfelelés legyen a fő szempontunk. Az elnyomás, az erőszak elleni egyéni vagy kollektív fellépés (az aktivizmus, az elkövetők feljelentése, stb.) mindig kockázattal jár, veszélyes és félelmetes. A feminista szükségszerűen az árral szemben úszik. Ha radikálisak vagyunk, a szűkebb és tágabb környezet rosszallásával találjuk szembe magunkat, nem leszünk népszerűek, hiszen a valódi rendszerkritika sérti a hatalmon levők érdekeit. Ez nem is lehet másképp: a kiváltságos rétegek (a patriarchátus esetében a férfiak) nem fognak önként lemondani a hatalmukról, főleg addig, amíg úgy látják, hogy ez nem áll érdekükben. Ráadásul ha az üzenetek többsége kizárólag fehér, középosztálybeli, cisznemű, heteroszexuális nőknek szól (rosszabb esetben a férfiak felé tett gesztusokkal), akkor sok nő eleve kizárva érzi magát a feminista diskurzusból. Kérdés, hogy a trendivé tett, a gazdasági rendszert nem megkérdőjelező, a patriarchátusnak engedményeket tevő feminizmus egyáltalán feminizmus-e, vagy inkább annak a teljesen kilúgozott, többször újracsomagolt, erejétől megfosztott változata? Esetleg egyfajta posztmodern szexizmussal van dolgunk? A feminista aktivizmusban igenis helye van a dühnek, jogosak az indulatok. Az erőszaktevők nem „gonosz”, furcsa, beteg emberek, akik különböznek a „rendes” férfiaktól: az erőszak a rendszerszintű hímsovinizmusból és elnyomásból nő ki, illetve abból, hogy férfiak és nők is támogatják ezt. Szép dolog párbeszédre törekedni a különböző feminista irányzatok vagy akár a társadalom rétegei között, de ez nem valósítható meg, ha különbözőek a céljaink, igényeink, és máshol látjuk a problémák gyökerét. Lehet, hogy egyetértünk az alapelvekben (családon belüli munkamegosztás, nőket érő szexuális erőszak elleni küzdelem), de ez nem jelenti azt, hogy hasonló megoldásokban gondolkodunk. Mosolygással, előre megkoreografált tánccal, pusztán jó szándékkal, és a hozzáértést helyettesíteni hivatott jóindulattal nem lehet az egyenlőtlenségek ellen küzdeni. Különben nem jutunk tovább annál, amit a feminista elődeink elértek, illetve könnyen behódolunk olyan eszméknek, amik látszólag egyenjogúságot hirdetnek, valójában továbbra is fenn kívánják tartani a férfiuralmat.

Irodalom:

Beauvoir, S. de (1969) A második nem. Gondolat, Budapest.

Bebel, A. (1976) A nő és a szocializmus. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Humm, M. (1990): The dictionary of feminist theory. Columbus, Ohio State University Press

MacKinnon, C. A. (2001) A feminizmus változásai. Előadások életről és jogról. Pont Kiadó, Budapest.

 

 

Hozzászólások betöltése