A legsúlyosabb etikai vétség: szexuális abúzus a pszichoterápiás rendelőben

2
Küldés Kindle-re

A Nők Lapja 2015. május 6-án megjelent számában (26-27.o.) olvasható egy riport „Ha a pszichiáter szerető lesz” címmel. A riport alanya a 39 éves Lilla, aki súlyos gyerekkori traumákat (köztük szexuális abúzust) követően párkapcsolati problémákkal küzdött, ezért pszichiáterhez fordult. A pszichiáter és Lilla között rövid időn belül szexuális kapcsolatot alakult ki, amit a nő kezdeményezett:

„A ‘nekiesésből’ közel fél évig tartó szexuális kapcsolat lett. Nem találkozgattak titokban, hiszen Lilla rendületlenül járt ‘kezelésre’, és a negyvenöt perc elegendő volt a szeretkezésre. Ráadásul a hajdani jó kislány megfelelési kényszere ekkor is működött: az alkalmankénti tizennégyezer forintot mindig kifizette. − Az orvosom már nem az első házasságában élt, tudtam tőle, hogy korábban is voltak szeretői, tehát nem akartam, hogy a fizetségem elmaradása miatt kellemetlensége legyen otthon − magyarázza Lilla.”

A pszichiáterről annyi tudható meg a cikkből, hogy ismert ember, kora alapján Lilla apja lehetne (vagyis 65-70 év körüli), és tizennégyezer forintot kér egy 45 perces ülésért. Lilla egy idő után megszakította vele a kapcsolatot, majd (részben a történtek hatására) súlyosan depressziós lett és öngyilkosságot kísérelt meg. Bár az újságíró, V. Kulcsár Ildikó is felháborítónak és etikátlannak tartotta a pszichiáter viselkedését, az ügynek nem lesz következménye, Lilla ugyanis nem akar feljelentést tenni. Ez érthető, hiszen egyrészt a történeteket nehéz bizonyítani, másrészt egy ilyen abúzus átélése után csak kevesen akarják jogi útra terelni az ügyet: félnek a megbélyegzéstől és a hosszadalmas procedúrától.

Talán a nem szakmabeliek körében is köztudott, hogy a pszichiáterek és pszichológusok súlyos vétséget követnek el azzal, ha a kliensükkel szexuális viszonyt folytatnak, és etikai okokból másfajta terápián kívüli kapcsolat sem megengedett köztük. A Magyar Pszichiátriai Társaság Etikai Kódexének 2.4.6-os pontja így fogalmaz: „A segítő kapcsolat minden más viszonyulásmódot kizár, különös tekintettel a szakember és a kliens kapcsolatára.” A Pszichológusok Szakmai Etikai Kódexének 4.4-es pontja szerint pedig: „Amennyiben a kliensi/terápiás kapcsolat során olyan viszony alakul ki a felek között (baráti, érzelmi, stb.), amely a kívánatos szakmai munkát veszélyezteti, lezárja a munkát, indokolt esetben szupervíziót kér, és különösen ügyel arra, hogy a másik fél kliensi/terápiás érdekei ne sérüljenek.” Ezek a szabályok egyáltalán nem nevezhetőek önkényesnek vagy szigorúnak, hiszen a pszichiáter/pszichológus-kliens kapcsolat (a demokratikusságra törekvő terápiás irányzatok esetében is) hierarchikus viszony; a szakember hatalmi pozícióban van. A szabályt a kapcsolat speciális jellege is indokolja: mivel a kliens rábízza magát a terapeutára, megosztja vele titkait, szorongásait, szükségszerűen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Sérülékeny, amikor elkezdi a terápiát, és a terapeutának mindenekelőtt egy biztonságos közeget kell biztosítania. Ez fokozottan érvényes olyan klienseknél, akik szexuális abúzust éltek át akár gyerek-, akár felnőttkorukban. Az a terapeuta, aki belemegy egy szexuális kapcsolatba egy kiszolgáltatott emberrel (még akkor is, ha nem ő kezdeményez), az etikai vétség elkövetése mellett újratraumatizálja kliensét.

A terápia befejezése utáni időszakra vonatkozó szabályok már nem ilyen egyértelműek. Az APA (Amerikai Pszichológiai Társaság) etikai kódexe szerint a lezárást követő két évben tilos a szexuális kapcsolat létesítése, és később is figyelembe kell venni különböző körülményeket (például a kliens személyes történetét vagy aktuális pszichés/mentális állapotát). De nem vagyok biztos abban, hogy létezik olyan helyzet, amikor valóban egyenlőségen alapuló szexuális kapcsolat alakulhatna ki kliens és (volt) terapeuta között.

Magyarországon viszonylag kevés szó esik a jelenségről, pedig valószínű, hogy gyakran előfordul. Az USA-ban viszont napirenden tartják a témát, kutatják és dokumentálják, milyen hatásai vannak egy ilyen „viszonynak”; illetve eleve több szó esik a terápián belül elszenvedett abúzusról, mint nálunk. Egy kutatásban például 958 olyan embert kérdeztek meg, akik szexuális kapcsolatba kerültek a terapeutájukkal: 90%-uk számolt be ennek hatására tapasztalt lelki sérülésről, 14%-uk kísérelt meg öngyilkosságot. 10%-uk felnőttkori szexuális erőszak túlélője volt, egyharmaduk incesztusáldozat. A szexuális kapcsolattal összefüggésben többek között érzelmi labilitást, ürességet, a bizalomra való képesség csökkenését, bűntudatot éltek át, illetve teljesen összezavarodtak. A terapeuta a legtöbb esetben fehér férfi, a kliens pedig nő volt. Más kutatások szerint a terapeuták kb. 4,4%-ának volt saját bevallása szerint szexuális kapcsolata legalább egy klienssel. 20-ból egy kliens kiskorú volt: az ő átlagéletkoruk lányoknál 7 év (3 és 17 év közöttiek), fiúknál 12 év (7 és 16 év közöttiek), ami nem csak megdöbbentő, hanem súlyos bűncselekmény is. Ráadásul a fenti arány csak alsó becslés, hiszen nem mindenki vallaná be önként, hogy etikai vétséget követett el.

Néhány angol nyelvű oldalon a terápiás abúzus konkrét eseteiről is olvashatunk. Az egyik ilyen történet szereplője egy alacsony önbizalmú, depresszióban szenvedő nő, aki gyerekkorában elvesztett az anyját, a terapeutája pedig elhitette vele, hogy a kettőjük közti szexuális kapcsolat többek között a gyászt is segít majd feldolgozni. A férfi nagyon megnyerő, jó humorú, nős ember volt; spirituális szemléletű, és ismerte a választ az élet „nagy kérdéseire”. Tisztában volt vele, hogy etikai vétséget követ el, de úgy gondolta, hogy ő a szabályok felett áll. (Mindez azért is fontos, mert valószínű, hogy a legtöbb hatalmával visszaélő terapeutára jellemzőek ezek a nárcisztikus vonások.) Ebben a történetben a szexuális viszony kialakulásának dinamikája is érdekes, és valószínűleg tipikus: miután a kliens szakított a barátjával, a terapeuta elkezdett fizikai kontaktust „használni”a terápiában, és azt javasolta, hogy öleljék meg egymást az ülés elején és végén. A kapcsolat egyre inkább intimmé és szexualizálttá vált, aminek hatására a nő úgy érezte, gondoskodnak róla, szeretik; a terapeutát ekkor már élete egyik nagyon fontos szereplőjének tekintette. A férfi ráadásul a szexuális kapcsolaton belül is abuzív módon viselkedett: mindig ő döntötte el, mit csináljanak, akkor is, ha a nő ettől rosszul érezte magát; kizárólag az ő igényei és szükségletei elégültek ki; a nőnek minden helyszínen (még a saját lakásán is) az ülés teljes árát kellett kifizetnie, miközben a férfi nem vállalta fel nyilvánosan a kapcsolatot. A kliens nem akarta elveszíteni a terapeuta figyelmét, ezért terapeutája szexuális agresszióját is eltűrte, ráadásul a kutatásában is segített neki. A viszony több évig tartott, utána a nő többek között PTSD-vel küzdött (amit szerencsére egy jó terapeutával sikerült legyőznie); a férfi pedig valószínűleg azóta is  szedi az áldozatait.

A terapeutával folytatott szexuális kapcsolat tehát nagyon komoly pszichés problémákat okozhat, így a kliens meglevő tünetei a „terápia” következtében fokozódhatnak, illetve újabb tünetek jelenhetnek meg. A hatalmukkal visszaélő pszichológusokat és pszichiátereket nehéz kiszűrni, de annyit mindenképp tehetünk, hogy beszélünk a jelenségről, és minden lehetséges fórumon felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez a fajta magatartás a terápiában nemcsak etikátlan, hanem abuzív is. Ha valaki kliensként azt tapasztalja, hogy a pszichológusa szexuálisan közeledik hozzá, bejelentést tehet a Magyar Pszichológusok Érdekvédelmi Egyesületénél.

Hozzászólások betöltése