A politikai aktivizmus terei nem biztonságosak a nők számára

0
Küldés Kindle-re

…amikor aktivista férfiak bántalmaznak aktivista nőket

Mivel magam is párkapcsolaton belüli lelki és testi erőszak túlélője vagyok, mindig megvisel, mikor aktivista nőktől megtudom, hogy aktivista férfiak bántalmazzák őket.

Az egymással összefonódó szexizmus, nőgyűlölet és homofóbia (és transzfóbia – a ford.) az aktivista köröket is áthatja, így aztán nem meglepő, hogy a férfiak kihasználják és bántják a nőket, akikkel együtt, közös célokért dolgoznak.

A fentieket nem átvitt értelemben, hanem szó szerint értem. Számos olyan kapcsolatról tudok aktivista férfiak és nők közt, ahol utóbbiak (testi, lelki vagy szexuális) erőszak áldozataivá váltak. Egyszer például egy barátnőm zúzódásokat mutatott a karján, és elmondta, egy férfi aktivistatársától származnak. Természetesen nagyon feldúlt volt az őt ért bántalmazás miatt, de a legszívfájdítóbb az volt a számomra, hogy láttam, miként hagyja őt figyelmen kívül az aktivista közösség, amikor beszélni próbál a bántalmazásról vagy azt szeretné, hogy a többiek foglalkozzanak az üggyel. Volt, aki azt javasolta, tegye magát túl a dolgon, volt, aki azt, hogy az „igazi” seggfej férfiakra koncentráljon, például politikusokra. Mások azt mondták neki, ne hagyja, hogy a „személyes problémái” akadályozzák a „munkában”.

A barátnőm gyógyulási folyamata engem is megviselt. Túlélőként nem volt könnyű egy olyan nőt látni, akiben egykori önmagamra ismertem. Mikor összefutottunk, mindig elmesélte a legújabb veszekedésüket a barátjával. Egy idő után azon kaptam magam, hogy kerülöm őt, mert, őszintén szólva, rossz volt szembesülni vele, milyen voltam én magam régebben: egy ember, aki rémült, szégyelli magát, és ha valaki szóba áll vele, arra elkeseredettégében rázúdítja, mi történt vele. Én magam is átéltem ezt a kétségbeesést, ami a bántalmazó kapcsolatból való kitörési próbálkozásokkal jár, és a kényszert, hogy végre elmondjam az embereknek, mi történik velem. És velem is ugyanaz történt, mint ezzel a nővel: a legtöbb ember, köztük olyanok is, akiket a barátomnak tekintettem, nem volt hajlandó meghallani a mondandómat, mert az kellemetlen lett volna nekik, vagy épp a saját érzelmi problémáik foglalták le őket.

Aki arról beszél, hogy bántalmazták, vagy bántalmazó kapcsolatban él, az zavarban van, vagy egyenesen szégyelli magát, és ezt sokszor csak fokozzák az emberek reakciói. Mikor én beszéltem arról, hogy érintett vagyok, sokan a csalódottságuknak adtak hangot, ahelyett, hogy együttéreztek volna velem. Számtalanszor hallottam a társaimtól, mennyire meglepte őket, hogy „belementem” és „benne maradtam” egy abuzív kapcsolatban, ugyanis én egy „erős” és „tudatos” nő vagyok. Ez a hozzáállás kifejezetten szexista, mert nem veszi figyelembe, mennyire erősen meghatározza a viselkedésünket a patriarchátus, a nőgyűlölet és a női szocializáció, mennyire bénító hatású a bántalmazás, ehelyett az áldozatokat hibáztatja. Aki így áll a kérdéshez, az figyelmen kívül hagyja a nők elleni férfierőszak valóságát, és ehelyett az egyes nők jellemét veszi górcső alá, mintha egye0dül az döntené el, hogy egyeseket bántalmaznak, mások viszont „nem hagyják magukat”.

Azt feltételezem, hogy más erőszaktúlélő aktivista nők is hasonló nehézségekkel kerülnek szembe saját közösségeikben, a felépülésük során. A nőket, bármilyenek is a társadalmi-politikai nézeteik, érheti, és éri is bántalmazás. Aki ezt nem hajlandó elhinni, az a nők mindennapos tapasztalatát hagyja figyelmen kívül, és nem képes meghallani, amit mondanak. Ez pedig egyszerűen azért van, mert nem hajlandó elismerni, mennyire átható és elfogadott a patriarchátus és nőgyűlölet – az aktivista közegen kívül és belül egyaránt.

Ráadásul sokan szeretnénk hinni abban, hogy az aktivista férfiak tényleg mások, mint az apáink, bátyáink, régi partnereink, meg a többi férfi, akikkel mindennapjaink során találkozunk. Szeretnénk bízni abban, hogy a srác, aki cikket ír a szexizmusról, nem csak azért teszi, hogy jó színben tűnjön fel, többen lefeküdjenek vele, vagy elleplezze, milyen abuzív viselkedést enged meg magának nőkkel szemben. Hinni akarjuk, hogy az aktivista nőket a készségeik, munkájuk és politikai elkötelezettségük elismeréseként kérik fel feladatokra, nem pedig azért, mert az aktivista férfiak szabadon használhatónak és kizsákmányolhatónak tekintik őket. Azt szeretnénk gondolni, hogy ha egy férfi aktivista tolakodóan viselkedik, szexuálisan zaklat vagy bántalmaz valakit, azzal az érintett szervezetek és politikai közösségek azonnal és átgondoltan foglalkoznak, az áldozatot meghallgatva. Bízni akarunk benne, hogy az aktivista csoportokat nem képes annyira elbűvölni egy férfi aktivista megnyerő modora, hozzáértése vagy jó hírneve, hogy cserébe hajlandóak legyenek végignézni, ahogyan egy nő áldozattá válik és támogatás nélkül marad a felépülésben. És azt is hinni akarjuk, hogy az aktivista körök óvatossága/figyelme nem csak az olyan biztonsági kockázatokra terjed ki, mint a mobilok lehallgatása vagy a levelezőlisták megfigyelése, hanem azt is magában foglalja, hogy aktívan gondolkodunk róla, miként kezeljük a nőgyűlöletet, patriarchátust, hetero- és ciszszexizmust az aktivista közegünkön belül és kívül.

De mindezek a feltételezések és vágyak nyilvánvalóan illúziók maradnak. Ehelyett olyan férfiakat látok, akik ragadozóként használják az aktivista tereket, nőkre vadászva, akiket politikailag manipulálhatnak, vagy mindenféle felellőségvállalás nélkül lefektethetnek. Ezek közül a férfiak közül többen, akárcsak az abuzív papok, városról városra járnak, hogy újra felépíthessék a hamis imázsukat és friss húst találjanak ott, ahová még nem ért el a hírük. És láttam már olyan aktivista nőket is, akik aktivista férfiak rendelkezésére bocsátják a munkájukat és készségeiket (és a férfiak gyakran élnek a lehetőséggel) abban a reményben, hogy az abuzív aktivista végül majd megjavul vagy elismeri majd őket, mint emberi lényt.

Az aktivisták közti szerelmi kapcsolatokkal semmi baj nincs, azt viszont visszataszítónak tartom, ahogy egyes aktivista férfiak ennek örvén politikailag kontrollálják a nőket és azok érzelmi elköteleződését arra használják, hogy támogassák a politikai tevékenységüket, bármilyen ötlettelen vagy problematikus legyen is az. Egyes esetekben az aktivista férfiak kifejezetten azért csatlakoznak mozgalmakhoz, hogy olyan nőket találjanak, akiket bántalmazhatnak és kontrollálhatnak. És mivel az erőszak a legrosszabbat hozza ki az áldozatból, az is megfigyelhető, hogy ezek a nők olyan módon viselkednek más aktivistákkal (különösen más nőkkel), ahogyan sose tennék, ha nem érné őket politikai és érzelmi manipuláció. Így fordulhat elő, hogy feminista aktivista nők pletykákat terjesztenek más aktivista nőkről, vagy a barátjuk és más aktivisták közti politikai csatákba keverednek.

Az az igazán ijesztő, amikor olyan férfiak, akik aktivista nőket bántalmaznak és manipulálnak, párhuzamosan a szexizmusról vagy épp a nők közti versengésről írnak elemzéseket. Előfordul, hogy a szerző az aktivista barátnőjét is bevonja az írásba, hogy ezzel szerezzen legitimációt. Ismerek olyan férfiakat, akik az egyik percben bell hooks-ot, Gloria Anzalduát és más feminista szerzőket idéznek, a következőben pedig már a barátnőjüket zaklatják, vagy hazugságokat és pletykákat terjesztenek róla. Más aktivista férfiak arról oktatják ki nőtársaikat, hogyan legyenek kevésbé versengőek más nőkkel, hogy ezzel fedjék el a saját abuzív és manipulatív viselkedésüket.

Még ennél is szívszorítóbb a támogatás mértéke, amit ezek a bántalmazók a többi aktivistától kapnak (ez nemtől függetlenül előfordul, de a férfiaktól a legáltalánosabb). Nem elég, hogy az érintett nőknek ilyenkor az aktivista körön belül kell szembesíteniük a bántalmazót a tettével, mindezt egy olyan politikai közösségben kénytelenek tenni, amelyik gyönyörű szólamokat hangoztat, de végső soron figyelmen kívül hagyja az áldozatok érzelmi és testi biztonságát. Számtalanszor voltam fültanúja annak, ahogy aktivista férfiak szexista és ellenséges módon tálalva adják tovább nők erőszaktörténeteit, jellegzetesen vádló és gunyoros hangon.

Például amikor elmondtam egy férfi aktivistának, hogy aggódom amiatt, ahogy egy társunk a barátnőjével bánik, ugyanilyen gúnyos hangon válaszolta azt, hogy „Ó, biztos csak azért van kiakadva, mert a pasija összejött valaki mással!”, és megpróbálta nevetségessé tenni a nőt. Aztán kifejtette, hogy bár „elismeri” a férfi viselkedésének helytelenségét, a nőnek ki kell állnia magáért, ha jobb bánásmódot szeretne. Sajnos ez a fajta profeminizmusnak álcázott nőgyűlölet rendkívül elterjedt aktivista körökben: rengeteg férfi hiszi azt, hogy a bántalmazás oka a nők gyengesége és titkolt mazochizmusa. Ezek a megjegyzések azt a meggyőződést is felfedik, miszerint ha egy aktivista nő szembeszáll egy bántalmazó férfival, akkor biztosan hamisan vádolja, hogy elfedje a rejtett szexuális vágyát és az afelett érzett dühét, hogy „nem akarják megdugni”.

Visszataszítónak találom, hogy a nők testi-lelki biztonsága ennyire kevéssé érdekli az aktivista férfiakat. Arról még szót ejtenek néha, hogy a találkozókon a nőket is hagyni kéne szóhoz jutni, és hogy szükség van külön női terekre, de ezeknek a „kritikus” és „tudatos” férfiaknak a legnagyobb része nem hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy a köreinkben férfiak nőket bántalmaznak. Ha foglalkoznak is az üggyel, a figyelem általában arra irányul, hogyan kezeljék az elkövető férfit (általában hagyják, hogy a közösségben maradjon, és kicsit pletykálnak róla). Olyan eseteket is láttam, amikor pár aktivista úgymond örökbe fogadta a bántalmazót, mit sem törődve azzal, hogy a kis bántalmazó-rehabilitáló projektjük milyen hatással van azokra a nőkre, akik éppen felépülni próbálnak az őket ért abúzus után. Előfordult, hogy a férfi bántalmazót „örökbe fogadták”, miközben a traumatizált nőt kerülték, amiért „instabil”, „őrült”, „túlérzékeny”. Ezek a csoportok szívesebben állnak egy hidegfejü, számító férfi mellé, aki nőket bántalmaz, mint hogy szembenézzenek a valósággal: az abúzus felborítja az áldozatok életét, komoly érzelmi és társas problémákat okoz.

Vannak olyan aktivista nők is, akik nem fordulnak a rendőrséghez, mert kritikusak az iparággá duzzadt büntetésvégrehajtással szemben, és mert más aktivista férfiak azt mondják nekik, ők is csak a problémát növelik azzal, ha „belekeverik az államot”. Mindeközben a bántalmazó aktivistát nem vonják felelősségre a bajért, amit okozott, így az áldozatoknak egyedül kell kitalálniuk, hogyan teremtsék meg a saját biztonságukat anélkül, hogy árulónak bélyegeznék őket a társaik.

Bár szilárdan hiszem, hogy a gyógyulás és nem a büntetés felé kell törekednünk, fájdalmas számomra a tudat, hogy sokszor nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy megtartsuk a férfiakat a köreinkben, mint hogy a nőket támogassuk a gyógyulásban. A túlélők támogatásának ugyanis fontos része volna az elkövetők eltávolítása a csoportjainkból. Sok csoport dönt ilyen esetben úgy, hogy az abuzív aktivistának biztosítani kell a gyógyulásához szükséges körülményeket, anélkül, hogy megkérdeznék az áldozatot, neki mire volna szüksége a felépüléséhez. Számos esetet ismerek, ahol nők kénytelenek voltak elviselni, hogy a közösségük nem hajlandó foglalkozni az őket ért abúzussal. Közülük néhányan ott maradnak ezekben a szervezetekben, mert hisznek a munkában, amit végeznek. Őszintén szólva nincsenek, vagy alig vannak olyan közösségek, ahol nem fenyegeti őket az abúzus veszélye más aktivisták részéről, vagy ahol komolyan vennék az őket ért bántalmazást. Mások egyszerűen otthagyják a szervezetet, amelyikben dolgoztak. Ezeket a nőket a többi aktivista sokszor elutasítóan kezeli, és azt terjesztik róluk, hogy önző árulók, amiért hagyják, hogy a személyes ügyeik „a munka” útjába álljanak.

Ha egy aktivista nőt „támogatnak” a felépülésében, az általában azért történik, mert „jó munkaerő” vagy mert ha nem foglalkoznak az abúzussal, az „rosszat tesz a közösségnek”. Tehát a közös cél előbbre való a nők fizikai, érzelmi és lelki egészségénél. Ahelyett, hogy a nők elleni erőszak ellen küzdenének, az aktivista közösségek amiatt aggódnak, hogy ha nem támogatják az áldozatot, az a továbbiakban nem lesz „jó munkaerő” vagy túl sok feszültséget fog előidézni a csoportban, ami ennek hatására rosszul működik majd. Akárhonnan is nézzük, a nők biztonságát ezekben a közösségekben nem tekintik olyan témának, ami önmagában figyelmet érdemelne.

Kijelenthetjük, hogy az aktivista közegek nem biztonságos terek a nők számára, mert a nőgyűlölő, abuzív férfiak ugyanúgy jelen vannak bennük, mint bárhol máshol. Sőt, sok bántalmazó használja az aktivista nyelvezetet, az aktivizmus eszközeit és az aktivistatársait eszközként a nők bántalmazásához és arra, hogy palástolni tudják az abuzív, elnyomó viselkedésüket. Sajnálatos módon a politikai körökben, attól függetlenül, hogy mennyit beszélünk a férfiuralomról vagy a férfierőszakról, a nők sokszor feláldozzák magukat azért, hogy lépést tartsanak a munkával, vagy hogy megmentsék az adott szervezetet. Eljött az idő, hogy elkezdjünk az aktivista férfiak manipulatív és bántalmazó viselkedésével is foglalkozni. Ideje szembesülni azzal, hogy a férfierőszak elleni küzdelem az aktivisták munkájának szerves része kell legyen.

Tamara K. Nopper

Eredetileg megjelent a Feminizmus és szexizmus az anarchista mozgalomban című szöveggyűjteményben (https://libcom.org/book/export/html/45448).

(Cikksorozatunk legfontosabb célja az, hogy teret biztosítsunk az érintetteknek. Mindenkit arra buzdítunk, hogy írja meg a saját történetét, ha valamilyen mozgalmi közegben, aktivista közösségben hátrányos megkülönböztetés vagy bántalmazás érte.
Címünk: aktivistaabuzus@gmail.com)

Hozzászólások betöltése