A szexista mítoszok

0
Küldés Kindle-re

…melyek arra vannak, hogy a bántalmazott nőt tovább bánthassák, a bántalmazó meg mentesüljön a felelősség alól

Az utolsó emlékem, hogy tehetetlenül fekszem az ágyban és tudom, hogy tök mindegy, hogy mi történt a valóságban, tök mindegy, hogy mit mondtak nekem tegnap, a lényeg annyi, hogy a következő percben mit akarnak mondani. Már fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent az, hogy valóság, igazság és nem tudtam semmibe kapaszkodni.[1] A következő, hogy rettegek, hogy ki tart pszichopatának, mit terjeszt rólam a bántalmazóm, – mert, hogy az előttem lévő barátnőit elmebetegnek titulálta – miközben nem csináltam semmit. És akkor már tudtam, hogy bántalmaztak, amiről el is kezdtem nyíltan beszélni. Mert biztosra vettem: miért ne hinnének nekem az emberek? Nem szokásom hazudni, általában kedvelnek az emberek, és azt hiszem, mindenki bízhat bennem.

Mért tartottam fontosnak, hogy nyíltan beszéljek arról, hogy bántalmaztak? Egyrészt az igazságérzetem miatt. Nem gondolom elfogadható jelenségnek, hogy bántalmazó férfiak bármiféle felelősségrevonás nélkül sorban abuzáljanak nőket, miközben nem történik velük semmi. A nők felé meg, miközben próbálják egy hosszas folyamat alatt összeszedni magukat a bántalmazás után, az az elvárás jön mindenhonnan, hogy maradjanak csöndben, mert az úgy mindenkinek kényelmesebb.

Másészt önvédelemből. Miközben halálra voltam traumatizálódva, nem akartam eljátszani, hogy szívesen vagyok egy légtérben a bántalmazómmal. Hogy nincs semmi probléma, mert én egy „erős” nő vagyok, és vidáman továbblendülök. A bántalmazásnak hosszan tartó hatásai vannak, amikből nehezen szedi magát össze az ember. És ha például a bántalmazójával egy helyen kell léteznie, az újra és újra traumatizálja. Hát én nem szerettem volna megadni neki ezt a lehetőséget, és végre biztonságban szerettem volna érezni magam. Nem gondoltam, hogy nekem kéne még azt is eljátszanom, hogy tök jól vagyok, nem történt semmi baj és hagyni, hogy tovább bántsanak.

És akkor egyre több ember nem köszönt nekem, észrevettem, hogy többé nem barátaim facebookon és jöttek a megvető tekintetek. Azóta se tudok többet mondani: bántalmaztak. Ahogy bántalmazzák nők millióit, és ahogyan nekik se hisznek. Hogy miért nem? Mert nekik egyszerűbb nem hinni, mint a bántalmazónak. Ők nem rendelkeznek annyi hatalommal, ezért sokszor az embereknek kevesebb érdekük fűződik ahhoz, hogy a nőknek higgyenek, és van az a rengeteg csodás szexista mítosz, amik segítik ebben az embereket. Abban, hogy a többséghez alkalmazkodva, a történtek felett eltekintve tovább tudják élni az életüket anélkül, hogy szembesülni kelljen azzal, hogy bármi is történt volna. A következőkben ezekből szeretnék egy párat bemutatni.

A bosszúálló nő
Valamiért az teljesen természetesnek tűnik sokaknak hogy ha nők elkezdenek beszélni arról, hogy bántalmazták őket, és arról, hogy ezt nem tartják teljesen rendjén valónak, akkor ők azon genetikai rendeltetésüknek felelnek meg, hogy bosszút állnak. Mert a nők bosszúállóak, és bosszúálló hadjáratokat indítanak, pláne szakítás után. Mert a férfi, aki bántalmazta őket, rendeltetés szerint fölöttük áll, értékesebb náluk és ő adott nekik értelmet, tehát teljesen természetes, hogy feldolgozhatatlan számukra, hogy többé nincs mellettük. Nem feltételezzük, hogy a nőknek az életükben esetleg lenne fontosabb dolguk, mint a bosszúállás. Ha nem bántalmazták volna őket, nem az lenne a legfontosabb elfoglaltságuk, hogy férfiakon álljanak bosszút sértettségükben. Tulajdonképpen mindegy, hogy mi történt velük, miket csinált velük végig egy férfi, a férfiak már csak ilyenek, meg amúgy is ezek ilyen személyes, összetett, kibogozhatatlan dolgok és mindenkinek sokkal kényelmesebb, ha azok, akiket bántalmazás ér, kussban ülnének a sarokban, hiszen úgy is erre rendeltettek. A bántalmazónak meg adott esetben hatalma van, befolyásos és amúgy is olyan kedves, tehát jobb dolog vele barátkozni vagy minumum nem bolygatni a dolgot. Hát nem. Tudok érett módon kezelni egy szakítást és sokkal jobb dolgokkal is tudom tölteni az időmet, mint azzal, hogy a volt csávómmal (vagy ahogy monadnád) foglalkozzak.  Csakhogy ebben az esetben bántalmaztak és egész egyszerűen van igazságérzetem és nem gondolom, hogy az lenne a normális, ha csöndben ülnék ezek után  és ezzel legitimálnám, ami velem történt, és ami nagyon sok nővel történik és fog megtörténni.

A mazochista nő[2]
Ennek a mítosznak a felemlegetését egész egyszerűen úgy hívják, hogy áldozathibáztatás. A bántalmazó kapcsolatoknak pont az a lényegük, hogy nem olyan egyszerűen működnek, hogy a bántalmazó bántja a másikat. Akkor valószínűleg sokkal könnyebb lenne kilépni belőlük. A bántalmazók a legtöbb esetben nagyon ügyes manipulátorok, és remekül felmérik azt, hogy mire van szüksége az adott nőnek ahhoz, hogy benne maradjon egy bántalmazó kapcsolatban. Arról talán lehet beszélni, hogy azok a nők, akik diszfunkcionális családban nőttek fel, esetleg nem is volt családjuk, kötődési problémáik vannak, könnyebben kerülnek bele bántalmazó kapcsolatba. De akkor ebben az esetben tényleg azért hibáztatunk valakit, amiért a bántalmazók könnyen ki tudják használni az ilyen típusú társadalmi hátrányait?

Hogy el lehet-e kerülni a bántalmazó kapcsolatokat? Talán igen – akkor, amikor az ember már nagyon tudatos azzal kapcsolatban, hogy mik egy bántalmazó kapcsolat korai figyelmeztető jelei, de még akkor is bele kell menni egy időre ahhoz, hogy ezek a jelek észlelhetőek legyenek. Nem gondolom, hogy elvárható lenne ez a fajta tudatosság és tudás minden nőtől, miközben a bántalmazókat elfelejtjük számon kérni. Pláne Magyarországon, ahol a nemek közötti egyenlőtlenségek társadalmi vonatkozásairól nagyon nehéz tudást szerezni.

 Meg kell bocsátani
Miért is? Mert az ember akkor lesz kiegyensúlyozott és boldog, ha túllép a múlton és mindenkinek megbocsát. Ez a következő nagyon káros mítosz, ami soksok nő felépülését hátráltatja. Mert érzik, hogy ez a társadalmi elvárás (pl. a közös barátok részéről), és emiatt szégyellik a dühüket és nem merik megosztani, hogy bántalmazták őket.
Néha úgy érzem, hogy megbocsátottam, és akkor nagyon megijedek: senkinek nem kell megbocsátani, aki abból nyeri az energiát, hogy másokat bánt. Mert ha már nem is engem bántalmaz, attól még a következő nőt igen. És sosem szeretném megengedni magamnak azt a luxust, hogy attól, hogy én jobban vagyok, adott esetben tudom a pozitívumait annak, hogy mikben lettem erősebb ezáltal a trauma által, ne tudjam azt, hogy annak, akit bántalmaznak, milyen lesz, és azt már megbocsátással nyugtázni. Nem, nem kell megbocsátani senkinek, aki a természetes jogának gondolja, hogy nőket használjon ki és törjön meg mentálisan.

A szegény férfi, aki szenved attól, hogy így bánik nőkkel
Nem, nem kell sajnálni azt, aki a másokat bánt. Az önsajnáltatás („szenvedek attól, hogy bántalak”) is a manipuláció része.  Azzal kellene inkább együttérezni, akit bántanak. A felnőtt emberek általában egész könnyen tudják irányítani, hogy kivel, hogyan viselkednek. Még a nőkkel szemben is. Az én bántalmazóm biztos, hogy nem szenvedett attól, hogy bántalmaz. Hiszen akkor érdekelte volna, amikor neki mondtam, hogy bánt. És talán megpróbált volna máshogy viselkedni. Vagy legalább bocsánatot kér, nem mintha az önmagában bármin is változtatna. Akkor kezdte el érdekelni mindez, amikor ezt mások felé is elkezdtem nyíltan kommunikálni, hogy bántalmazott. Soha, egy percig nem szenvedett attól, hogy bántott: akkor nem csinálta volna. Attól szenvedett, hogy talán nem fognak érte annyian rajongani a jövőben.

A férfigyűlölő feminista
Hogy gyűlölöm-e a férfiakat? Nem, nem gyűlölöm őket. Nagyon sok férfi barátom van, még olyan is előfordul, hogy szexisták, a lényeg, hogy meg tudjuk-e beszélni ha megbántanak valamivel. Szeretem azokat a férfi barátaimat, akik egyenlő partnerként kezelnek és tudom róluk, hogy együtt tudnak érezni velem. Nem csak azt mondják, hogy szeretnek, hanem valóban ennek megfelelően is viselkednek. Velük azt is meg tudom beszélni, ha úgy érzem, hogy elnyomóan viselkednek. Hogy dühös vagyok-e a férfiakra, akik a társadalmi előnyeiket és mások hátrányait kihasználva uralkodnak nők fölött és bántják őket? Igen, dühös vagyok rájuk, és teljesen normálisnak és jogosnak tartom a dühömet.

Én elhiszem, hogy nehéz átérezni, hogy milyen, amikor valakinek PTSD[3]-je van. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, ha még nem élted át, hogy milyen az, amikor traumatizálva vagy attól, hogy valaki bántalmazott. Az, amikor semmi kedved élni, és nem is látod értelmét, csak egyik lábadat hurcolod a másik után. Amikor a rengeteg hazugság miatt nem tudod, hogy mi igaz és mi nem abból, amit emberekről és múltbeli történésekről gondoltál, és emiatt folyamatosan össze vagy zavaródva azzal kapcsolatban, hogy ki mond igazat neked, és kivel mi és hogy történt igazából. Az, amikor még mindig nehéz elválasztanod azt, hogy mi a valóság és mik a te paranoiáid, miközben már nem vagy együtt/párkapcsolatban a bántalmazóddal, aki folyamatosan átírta a valóságodat. Amikor annyira szorongsz a nap 24 órájában, hogy sem aludni nem tudsz, sem a feladataidra koncentrálni. Amikor tudod, hogy annyira fárasztod a barátaidat a beszűküléseddel[4], hogy csodálod őket, hogy még hajlandóak veled találkozni. Amikor a baráti kapcsolataidban, ahol korábban sosem jelentett gondot adni, már nem megy, hiszen annyira traumatizálva vagy, hogy csak arra tudsz koncentrálni, hogy túlélj valahogy. Amikor fogalmad sincs, hogy minek hatására jönnek fel az emlékek, amik miatt egész nap sírsz, amit aztán nem tudsz leállítani, és közben próbálod valahogy rejtegetni a munkatársaid elől. Minden szakítás szar, de ilyen hatásai a bántalmazásnak vannak és nem a gyásznak.  Én elhiszem, hogy ezt nehéz átérezni, főleg akkor, ha nincsenek egyértelmű fizikai nyomai a bántalmazásnak. De akkor könyörgöm, ezt mondjátok, és ne azt, hogy nem mondok igazat. És ha már társadalomkritikus forradalmárnak gondoljátok magatokat, ideje lenne elővenni a legalapvetőbb feminista szakirodalmat, és nem a legpitiánerebb szexista mítoszok mentén működni.

 

[1] „A szóbeli erőszak a párkapcsolati erőszak olyan formája, amely nem hagy a verés okozta sérülésekhez hasonló nyomokat, ugyanakkor éppolyan fájdalmas lehet, gyógyulása pedig jóval tovább tarthat. A bántalmazás áldozata olyan világban él, amelyben mind jobban összezavarodik” Patricia Evans: Szavakkal verve – Szóbeli erőszak a párkapcsolatban, NANE egyesület, Háttér Kiadó, 2012.

[2] A mazochizmus egy pszichés betegség, amely körülbelül olyan gyakori, mint a skizofrénia vagy a többszörös személyiség. Valószínűtlen, hogy a nők többsége (illetve a nők mazochizmusáról szóló vélekedés szerint mindegyike) ebben a súlyos betegségben szenvedne.

[3] Postraumatic stress disorder, a poszttraumás stressz zavar angol nevének a rövidítése

[4] A folyamat melynek során a túlélő gondolatait, érzelmeit, társas és hétköznapi életét korlátozza annak érdekében, hogy elkerülje a trauma újraélését

Hozzászólások betöltése