Az anyák és a nők helye Feldmár András világképében

0
Küldés Kindle-re

A gyerekek ellen elkövetett abúzus (amibe a büntetésként alkalmazott verés vagy megszégyenítés is beletartozik) még mindig ijesztően gyakori a családokban, és sokan nincsenek tisztában ennek következményeivel. Néha még a témában jártas szakemberek is ártanak az áldozatoknak az erőszak elítélése és megakadályozása helyett. Az ilyen légkörű társadalomban rengeteget jelent, ha egy pszichológus nyíltan kiáll a gyerekeknek szabadságot és ésszerű határokat biztosító nevelés mellett, együtt érezve a leginkább kiszolgáltatottakkal. Főleg, ha olyan népszerű is és nagy hatású pszichológusról van szó, mint Feldmár András, aki az engedelmességre nevelést, a büntetést és a megszégyenítést nemcsak családi, hanem társadalmi szinten is bírálja. Kíváncsi voltam arra, mennyire alapos a kritikája, érzékenyen bírálja-e a nemek közti hierarchiát, megkérdőjelezi-e saját maszkulin attitűdjeit; ezért beleástam magam az írásaiba és előadásaiba. Az derült ki számomra, hogy bár a szakmai közönségnek nem mond újat a gyerekkori traumák későbbi kapcsolatainkra gyakorolt hatásainak hangsúlyozásával, valószínűleg sok felnőttnek segít abban, hogy változtasson az életén. Emellett sajnos rengeteg olyan kijelentést is tesz, amely erősen kifogásolható.

Nemek, kapcsolatok, szexualitás

Feldmár a nőkről gyakran elítélően, döntési képességeiket megkérdőjelezve beszél. A Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? című könyvében például ezt írja: „A nőknek inkább amolyan karikatúraszerű elképzelésük van arról, milyennek kellene lennie egy férfinak. Engem egyedülálló anyaként nevelt az anyám, aki szerint az apám- így mondta- morális elmebetegségben szenvedett. Vagyis anyám egyértelműen nem tisztelte az apámat, és megvoltak a saját elképzelései arról, milyennek kellene lennie egy férfinak. Egy nő szerint a férfinak alapvetően a nő örömét kellene szolgálnia.” (95.o.) A nők szerepéről és a szülésről pedig többek között ezt vallja: Azt gondolom, transzformáló ereje van annak, ha szülünk, de a biológia nem végzet, fel lehet lázadni ellene. De ha nő lennék, elgondolkoznék azon, hogy az evolúció évezredek óta a gyermekvállalásra programozott be. Sokan későn ébrednek rá arra, hogy nem élték meg a nőiességük, biológiai sorsuk lényegét.” A férfiakról is általánosítóan ír, illetve sztereotipikusan gondolkodik a társadalmi nemi szerepekről és feladatokról. Szerinte könnyebb egy lánynak nővé válnia, mint egy fiúnak férfivá, mert a férfiak jobban elidegenedtek korábbi szerepüktől (már nem vadásznak), a nők többsége viszont ma is szül: vagyis azt csinálja, amit korábban is a történelem során. A fiúknak a férfivá váláshoz keresniük kell egy idősebb férfit, akire felnézhetnek, és aki őket is tiszteli. Emellett (például A barna tehén fia című könyvben) a két nem viszonyával kapcsolatban is nőgyűlölő és antifeminista hangot üt meg.  Szerinte a feministák a durvaságot és a gyengédség hiányát azonosították a férfiassággal, ezért nem akartak felnőtt férfiakat látni maguk körül, így a mai férfiak „puhák” és „gyerekesek” lettek. Mivel matriarchátus van (?), a nők felelősek ezért a folyamatért. Érdekes, hogy miközben ennyire szexista nézeteket képvisel, arról is beszél (önmagának ellentmondva), mekkora problémát jelent a már csecsemőkorban elkezdődő, a biológiai nemhez igazodó viselkedésre való nevelés, és a terápiában meg kell tanulnunk, hogyan váljunk androgünné.

A homoszexualitás kialakulásáról pedig van egy érdekes elmélete, amit nehéz minősítenem: „Amikor a méhlepényben ugyancsak kapillárisokon keresztül az oxigéndús vér újra összefolyik, visszajövünk önmagunkba, belénk lövell a friss vér, és úgy érezzük, mintha újjászületnénk. Ezeket az élményeket a lelkünk mélyén hordozzuk egész életünkben. Amikor egy fiúgyerek köldökzsinórját abban a pillanatban vágják el, amikor a tudata éppen a vér kilövellésénél van, lehet, hogy olyan férfi lesz, aki majd fél beletenni egy nőbe a farkát, mert azt hiszi, hogy leharapják. Ebből aztán egy kórkép lesz, aminek vagina dentata a neve, és semmiféle ésszerű magyarázat nem létezik rá, ha csak ezt, amiről beszélünk, nem tekintjük annak. Ha egy gyereket körülmetélnek pár napos korában, és ez a két élmény pont szerencsétlenül egybeesik, akkor már el is van intézve, hogy homoszexuális lesz, mert a két dolog összeadódik és összekeveredik, és a fiú soha többé nem tudja elképzelni sem, hogy ő valaha is behatoljon egy nőbe. Ha lánygyerek vagyok, és éppen arra figyelek, ahol a vér jön belém, amikor elvágják a köldökzsinórt, akkor lehet, hogy egy leszbikus leszek, aki nem is tudja elképzelni, hogy engedheti meg egy nő, hogy egy férfi ejakuláljon belé, mert akkor mindennek vége lesz, az a legrettenetesebb dolog a világon.” (A barna tehén fia, 116.o.)

A bántalmazó kapcsolatok működését szinte kizárólag a gyerekkori tapasztalatokkal magyarázza: azért maradnak benne a nők egy ilyen kapcsolatban, mert az anyjuk bántotta, a szüleik kontrollálták őket, így a szeretetről azt gondolják, fájdalommal jár. Az, hogy a nő kitart a bántalmazója mellett, szerinte az őt gyerekként bántalmazó szülőkkel szembeni bosszú egy formája is lehet. Feldmár kevésbé hangsúlyozza, hogy a bántalmazott nők számos más ok miatt nem szakítanak könnyen. Megemlíti ugyan, hogy esetleg az anyagi bizonytalanság és közös gyerekkel kapcsolatos aggodalom is befolyásolhatja a döntést, de nem beszél arról, mekkora hatása van a sztereotíp nemi szerepekkel való azonosulásnak (ami társadalmi probléma és felelősség). Jellemzően inkább egyéni, pszichoanalitikus magyarázatot keres a jelenségre (a férfi anyai szeretetet hív elő a nőből, a nő pedig azért nem tudja őt elhagyni, mert fiaként szereti), ugyanakkor több helyen explicit áldozathibáztató is: „Aki nem jelöli ki pontosan a saját határait, az szinte kéri, hogy bántsák.” Úgy gondolja, hogy a megoldás része lehet, ha a bántalmazó beszélget a bántalmazottal, mert akkor együtt fog érezni vele. Pedig tudható, hogy a bántalmazó és a bántalmazott beszélgetésének propagálása az empátia növelésének céljából nem kevésbé ártalmas (sőt, a kontrollálatlan körülmények miatt veszélyesebb is lehet), mint az ilyen esetekre alkalmazott mediáció, és veszélybe sodorhatja az áldozat. Feldmár valószínűleg azért hisz az ilyen párbeszédben, mert a bántalmazó viselkedéséről azt gondolja, hogy az annak személyiségproblémája miatt jön létre, és szerinte az egyébként „szeretetteljes” emberből is előhívható ez a viselkedés. Az ő olvasatában a bántalmazás és annak eltűrése egyéni döntés, nincs köze a nemek egyenlőtlenségéhez. A prostitúcióról pedig többek között az a véleménye, hogy mivel a férfiak a dühüket vezetik le a prostituáltakon, sokkal több bűncselekmény és gyilkosság lenne a világon, ha nem létezne (lásd pl. A barna tehén fia). Figyelmen kívül hagyja tehát, hogy maga a prostitúció is erőszak a prostituáltak ellen.

Anyák és gyereknevelés

Bár Feldmár gyerekneveléssel, házassággal kapcsolatos elvei sokszor nagyon hasznosak, van valami, ami miatt nemcsak a jó szándéka, társadalomkritikus szemlélete, hanem a szakmaisága is megkérdőjelezhető: ez pedig az anyák egyoldalú hibáztatása. A pszichológiában (főleg a klasszikus analízisben) nagy hagyománya van annak, hogy az anyát tesszük a gyerekek minden problémájáért felelőssé, illetve a szülőkre kettős mércét alkalmazunk (az anyák hibáztatásáról bővebben lásd pl.: Prochaska és Norcross). Freud nyomán többek között Kohut, Adler, Bowlby és Stern is az anyai működés hiányosságaival magyarázták a gyerek összes pszichés tünetének kialakulását; Feldmár az ő példájukat követi (lásd: Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? és A barna tehén fia).

Szerinte például a délszláv háború azért nem viselte meg különösebben a gyerekeket, mert az anyák megvédték őket, többek között azzal, hogy „jól öltöztek, jó frizurájuk volt, és a gyerekeket is makulátlanul öltöztették és vigyáztak rájuk.” Vagyis így viselkedik (és így néz ki) egy jó anya. A rossz anyákról és a nem megfelelő anyai viselkedés hatásairól már sokkal összetettebb véleménye van: ha például az anya túl korán „megvonja” a gyerektől a tejet, akkor az kamaszként lopással „kárpótolja” magát, de a felnőttkori alkoholizmus oka is az lehet, hogy az anya nem szoptatta és ezzel „megszégyenítette” a gyereket. Ugyanerre vezeti vissza az anorexiát és a bulimiát is. A személyiség kialakulásában véleménye szerint az anya hasában eltöltött 9 hónap, a szülés és az azt követő 9 hónap a meghatározó. Ezek az állítások elavultak és tudományosan megalapozatlanok, az anya egyoldalú hibáztatásához vezetnek, és a nemek egyenlőtlenségét erősítik. Feldmár úgy véli, hogy a férfiak erőszakos viselkedéséről is az anyák tehetnek, mert „zsarnokok”, a bántalmazó pedig egyszerűen „gonosz”. Bár elismeri, hogy az apák is fontos szerepet töltenek be egy családban, és gyakran bánnak rosszul a gyerekeikkel (isznak, dühöngenek, rivalizálnak a fiaikkal, nem hagyják őket felnőni), közvetve emiatt is az anyákat teszi meg bűnbaknak. Azt gondolja ugyanis, hogy ha az apa dühös, a gyerek még reménykedhet abban, hogy az anya megvédi; az anya dühe viszont sokkal ártalmasabb, mivel a gyerek ilyen helyzetben nem tud kihez fordulni. Az apa dührohamait, bántalmazó viselkedését szerinte az anyának kellene kezelnie: az ő feladata közbelépni és szembeszállni az apával; az apától viszont nem várja el, hogy megakadályozza az anyát abban, hogy bántsa a gyereket. Azt is megszabja, hogy mi lenne az apa feladata: „A férfi dolga, a szülés körül is, a szoptatás körül is a periférián megvédeni az anyát az esetleges támadástól, mindentől, ami zavarná vagy megijesztené az elfoglalt asszonyt. Az anyának szüksége van a biztonságra, védelemre — soha sem beleszólásra, beavatkozásra. Ami az intim, meghitt térben történik, az a nők dolga, ezt a teret kell őriznie, védenie a férfinak, de kint, hátat fordítva asszonyának, az ajtó mögött kell őrt állnia.”

Feldmár hozzáállása már csak azért is érthetetlen és megdöbbentő, mert rengeteg olyan (szak)irodalom érhető el, amiben pszichológusok és feminista gondolkodók komoly kritika alá veszik az anyák hibáztatásának létjogosultságát (ő mégis szinte kizárólag csak Freudra és Winnicotra hivatkozik). Beauvoir például kihangsúlyozta, hogy az anyák viselkedését társadalmi helyzetük, női szerepük befolyásolja, gyakran determinálja, amellett, hogy felelősek azért, ahogy gyerekeikkel bánnak. Természetesen Freud után is létezett/létezik pszichoanalízis, és képviselőinek egy része az apa szerepét is ugyanolyan fontosnak tartja, mint az anyáét. Verena Kast pl. az ún. „anyakomplexus” mellett az „apakomplexusra” is felhívja a figyelmet (ezeket a fogalmakat használja annak leírására, mennyi szeretetet és törődést kap a gyerek és hogyan hat ez a felnőttkorára). A feminista Chodorow szerint ha a férfiak egyenlő részt vállalnának a gyereknevelésből, akkor mindenkinek nagyobb esélye lenne fejlesztenie a személyiségét, Dinnerstein (lásd: Tong) pedig úgy gondolja, hogy ezzel a szülői viselkedésre adott érzelmi reakció is egyenlően oszlana meg a nemek között, és talán nem hibáztatnánk senkit. Bár a kritikusok úgy látják, hogy a két szerző túlhangsúlyozza elméletében az egyéni pszichés dinamikát és nem emeli ki a társadalmi változások szükségességét, illetve kizárólag privilegizált (középosztálybeli, fehér, heteroszexuális, nukleáris) családokat vizsgál, fontos szerepük volt az anyák hibáztatásának megkérdőjelezésében.

Az elmúlt 100 évben rengeteg (nem csak feminista) elmélet vált hozzáférhetővé a diszfunkcionális családi és társadalmi működésekkel kapcsolatban, sokat tudunk a gyerekkori bántalmazás dinamikájáról és hatásairól, az apák családban betöltött szerepéről és a nők elnyomásáról. Egyre kevésbé tartható az az álláspont, miszerint kizárólag az anyák felelősek gyerekeik jóllétéért, vagy a dühöngő férfiak megfékezéséért. Emellett ma már nem anyákról, hanem elsődleges gondozókról beszélünk. A fentiek ismerete, illetve a társadalmi kontextus figyelembe vétele és megértése elvárható lenne egy olyan embertől, aki különösen kritikusnak tartja magát, és akinek a véleményét gyakran kikérik a gyerek- és nőbántalmazással kapcsolatban. Mi mindenesetre legyünk óvatosak a gurukkal: a látszólagos rendszerkritikusság mögött gyakran masszív szexizmus áll.

Irodalom:

Beauvoir, Simone de (1969) A második nem. Gondolat, Budapest.

Chodorow, Nancy, J. (2000) A feminizmus és a pszichoanalitikus elmélet. Új mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Feldmár, A. (2014) Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? HVG Könyvek, Budapest.

Kast, V. (1994) A személyiség születése. Szülőkomplexus, leválás, önálló én. Park Könyvkiadó, Budapest.

Prochaska, J. O., Norcross, J. C. (2011) Társadalmi nemre érzékeny terápiák. In: Prochaska, J. O., Norcross, J. C. (2011) A pszichoterápia rendszerei. Összehasonlító elemzés. Budapest, Animula.

Tong, Rosemarie (1997) Pszichoanalitikus feminizmus. Csabai, Márta, Erős, Ferenc (szerk.) Freud titokzatos tárgya. Pszichoanalízis és női szexualitás. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. 23-62.o.

 

Hozzászólások betöltése