Családállítás – megbocsátás az erőszaktevőknek

5
Küldés Kindle-re

Itthon is egyre népszerűbb a Bert Hellinger nevű német pszichológus által kidolgozott terápiás eljárás, a családállítás, melynek gyakorlóit elsősorban a Hellinger Intézetben képzik. Kíváncsi voltam a módszerre, ezért elolvastam Hellinger egyik, magyarul is megjelent könyvét (A forrás nem kérdi, merre visz az útja), amiben összefoglalja, hogyan működik a terápia. Nem célom átfogó kép alkotása a módszerről vagy a könyvről, ehelyett néhány olyan állítást és összefüggést emelnék ki, amelyeket feminista szemszögből, illetve az elnyomás és a hatalmi viszonyokra érzékeny emberként nagyon károsnak tartok.

Tettesek és áldozatok

A családállítás elméletét és gyakorlatát átszövi az a szemlélet, amely szerint minden ember „egyformán jó”, az „áldozatok” pedig ugyanúgy felelősek azért, ami velük történt, mint a „tettesek”; és ez utóbbiak sem tudták megváltoztatni „sorsukat”. Hellinger többek között a koncentrációs táborokat hozza fel példának, de hasonlóan gondolkodik a családon belüli erőszakos történésekről vagy az elnyomásról. Explicit módon nem szólít fel megbocsátásra, de azt vallja, hogy mivel a tettes is beágyazódik a történetbe, tisztelni kell őt. Ez a szemlélet véleményem szerint az elkövetők felmentését jelenti egyfajta elkerülhetetlen végzetben való hitre alapozva.

A módszer része, hogy el kell fogadni azokat a dolgokat, amik velünk történtek, még ha rettenetesek is. Önmagában ezzel az állítással nem vitatkoznék, de kérdés, mit jelent ez az elfogadás. Beletörődést abba, hogy nem változtathatunk a múltunkon, de a jelenben jól érezhetjük magunkat? Azt hiszem, Hellinger ehelyett elfogadás alatt inkább olyasmit ért, hogy nem helyes, ha rosszul érezzük magunkat a traumatikus események következtében vagy haragszunk a bántalmazókra. A könyvben ezt egy holokauszt-túlélő nő szavaival illusztrálja, aki a koncentrációs táborban egy szörnyű élményt élt át:

Ám abban a pillanatban egészen különleges érzése támadt. Úgy érezte, hogy egyáltalán nem is részese a történetnek, hihetetlenül mély boldogságot érzett, és teljesen elszigetelődött a rettenettől és a fájdalomtól. Azt mondta: ”Ha valaki akkor belém szúrt volna egy kést, semmit sem éreztem volna.” Abban a pillanatban valami nagyobb dimenzióval volt összhangban, és ennek a rettenet is a része volt. Ezt az érzést azóta sem felejtette el. Azt is elmondta: „Magamban hordozom Hitlert, magamban hordozom a tetteseket, és teljes békében élek. Nincs semmi, ami korlátozna.„ (50. o.)

Ha valaki foglalkozott már súlyos traumát átélt emberekkel, akkor tisztában van vele, hogy amit a nő érzelmileg átélt, tipikus védekezi mechanizmus: ha nem tudjuk befolyásolni az eseményeket, az érzelmeink és a gondolkodásunk képes elszakadni a testünktől, és ilyen, látszólag nem túl adekvát reakciókat produkálni. Vagyis egyáltalán nincs szó arról, hogy ez a túlélő jól érezte magát az őt ért trauma alatt vagy megbocsátott a náciknak, hanem arról, hogy csak így tudta elviselni a szörnyűséget. Később viszont csak úgy lesz képes kezelni a traumát, ha átéli azt a rettegést és szomorúságot, amit abban a pillanatban nem élhetett át. Hellinger súlyos szakmai tájékozatlanságára vall az, hogy ezt nem veszi észre (vagy nem akarja észrevenni).

Hellinger felfogása az incesztusról

Hellinger a gyerekek ellen elkövetett, családon belüli szexuális bántalmazást (az incesztus) is sajátosan értelmezi. A könyvben azokkal az esetekkel foglalkozik, amikor mostohaapa az elkövető. Szerinte ilyenkor a vérfertőzés azért történik meg, mert a feleség elvárja a férfitól, hogy a lány apja legyen, amit aztán nem értékel megfelelően; ezért a mostohaapának többet kell adnia, mint amennyit kap. Ilyenkor a „kiegyenlítés” folyamata a vérfertőzésen keresztül nyilvánul meg, amire valójában az anya bujtja fel új férjét (igaz, csak tudattalanul), a lány pedig titokban beleegyezik ebbe. Az elmélet szerint ezzel kötelék alakul ki a lány és a mostohaapa között, és ha a lány haragszik az elkövetőre, azzal csak megerősíti a köteléket.

A megoldás a történtek elfogadása és az elengedés lenne. Bár Hellinger azt is fontosnak tartja, hogy a tettes elismerje, mit tett, egyrészt az erőszakot „igazságtalanságnak” nevezi (ami nem igazán utal annak súlyára), másrészt elsősorban a túlélőt és az anyát teszi felelőssé, károsnak tartva teljesen normális érzelmi reakcióikat. Valójában tehát részben az áldozatot hibáztatja, részben legitimálja az erőszakot.

Férfi-nő kapcsolat és család

A családállításban (elvileg) fontos, hogy egy párkapcsolatban a férfi és a nő egyenrangú legyen; ugyanúgy, ahogy minden élő és elhunyt családtagnak helye van a rendszerben. Ezzel együtt Hellinger a két nem különbségét is hangsúlyozza, illetve azt vallja, hogy a nőnek szüksége van a férfira ahhoz, hogy nővé váljon, és a férfinak is szüksége van a nőre. Az a férfi, aki a férfi princípiummal él, jól érzi magát, a női princípiumot pedig idegennek érzi. Az, hogy a „princípium” kifejezés mit jelent, nem derül ki, de nem hiszem, hogy valódi egyenlőségre való törekvéssel lenne dolgunk. Az elméletben rejlő szexista szemléletet igazolja számomra az az alapelv is, ami szerint ha a házastársak különböző országból származnak, általában a nőnek kell követnie a férfit, hiszen a férfi hazájának van elsőbbsége.

Hellinger emellett csak a (természetesen heteroszexuális) házasságot fogadja el együttélési formának: ha egy férfi és egy nő régóta élnek együtt, de nem házasodnak össze, akkor szerinte ezzel azt közvetítik a másik felé, hogy még várnak a megfelelő partnerre. Úgy gondolja, hogy válás vagy szakítás esetén nem szabad bírálnunk a másikat, ehelyett tisztelni kell olyannak, amilyen.

Hellinger a homoszexualitás kialakulásának okát is tudni véli. Az új házasságban a korábbi partnert az azonos nemű gyerek képviseli, viszont ha nincs azonos nemű, a másik nemű „vállalja” ezt a szerepet, így az ilyen gyerek néha homoszexuális lesz.

Az elmélet a különböző pszichés betegségeket is a család, illetve a tágabb rendszer rendjének felbomlásával magyarázza. A gyerek szerinte csak akkor érezheti jól magát, ha elfogadja és tiszteli a szüleit (bárhogy is bánnak vele) és nem vágyik másik családra. Ha szeretjük a szüleinket, eltűnik a depressziónk. De nemcsak a családtól, hanem hazánktól és a népünktől sem szakadhatunk el büntetlenül: Hellinger szerint nem lehet és nem szabad elmenekülni. Megérti, hogy vannak, akik háború vagy éhezés elől menekülnek, de úgy gondolja, hogy többek között a fóbiák oka is ebben keresendő. Ugyanakkor jogosnak tartja, ha a befogadó országok tiltakoznak a bevándorlók ellen.

A terapeuta szerepe

Érdekes ellentmondás az elméletben, hogy a terapeutának nem szabad beavatkoznia a családállítás folyamatába (csak néhány kérdést tehet fel, nem értelmezhet, a résztvevőkre kell bíznia a megoldást, stb.), miközben a terápia előre megírt mondatok és szigorú alapelvek, meghatározott koreográfia szerint működik. Hellinger azt állítja, hogy az emberek tudják, mire van szükségük, mégis egy meghatározott séma szerint kell lefolytatni az „állítást” és az „oldást”. A résztvevők például nem lehetnek dühösek az őket bántalmazó családtagra vagy nem dönthetnek úgy, hogy mégsem bocsátanak meg neki.

Meglátásom szerinte ez a szemlélődő, nem beavatkozó terapeuta valójában sokkal inkább autoriter személy, mint bármilyen hagyományos terápiát végző pszichológus (leszámítva talán az ortodox freudistákat). Hellinger valamiért szeretné elhitetni, hogy ez nem így van, illetve hogy mindenki szabadon dönthet saját életéről, miközben előre megírt forgatókönyvekben és sorsszerű történésekben való hitre alapozza egész elméletét. Azzal, hogy ennyire végletesen semlegesnek állítja be a terapeutát, valószínűleg minden felelősséget át szeretne helyezni a résztvevők vállára. Ő nem felelős azért, ami egy családállításon történik, hiszen szinte csak jelen van és saját elmondása szerint nem tudja megmagyarázni, miért és hogyan működik ez a módszer.

Összefoglalás

Összességében azt tapasztaltam, hogy Hellinger homályos fogalmakat használ, rejtélyes, sokszor semmitmondó bekezdéseket ír. A könyv alapján a családterápia első ránézésre inkább nevezhető egy újabb ezoterikus, spirituális, nem bizonyítható eljárásnak, légből kapott állítások egymásra dobálásának, mint tudományos szemléletű, módszeresen kidolgozott, tapasztalatokon alapuló terápiának. Úgy tűnik, hogy a résztvevők valamilyen, Hellinger által is megmagyarázhatatlannak tartott erők és hatások segítségével megvilágosodnak, rálátnak az egész életükre és jobban lesznek. Az elméletet pedig átszövi a szexizmus, a nacionalizmus, a xenofóbia, az elkövetők felmentésének igénye és a sorsszerűségbe vetett hit.

Felhasznált irodalom:

Hellinger, Bert (2012) A forrás nem kérdi, merre visz az útja. A családfelállítás lexikonja. Bioenergetic Kiadó, Budapest.

 

 

Hozzászólások betöltése