Drágám, ma tele van a szeretet-tankod?

2
Küldés Kindle-re

A szeretetnyelv kifejezés Gary Chapman párkapcsolati tanácsadótól és bibliaoktatótól származik. Többek között antropológiát, filozófiát és baptista vallást tanult, pszichológiát nem, mégis elismert párkapcsolati és házassági szakértő. A szeretetnyelvekről szóló könyve (Egymásra hangolva) 1992-ben jelent meg először és 38 nyelvre fordították le.

A könyvben bemutatja az öt, általa „felfedezett” szeretetnyelvet, ezek a következők: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés. Az elmélet szerint elsődleges szeretetnyelvünket gyerekkorunkban alakítjuk ki, alapja saját lelkialkatunk, illetve az a mód, ahogy szüleink és más fontos személyek a szeretetet éreztették velünk. Később egy másodlagos nyelvet is megtanulhatunk, de az első marad az igazi. Azok is kifejlesztenek szeretetnyelvet, akik kevésbé érzik szüleik szeretetét, de náluk ez nem lesz elég fejlett. A szeretetnyelv lényegében egy kommunikációs forma: mindenki a saját nyelvén fejezi ki a szeretetét, illetve várja el azt a másiktól. Chapman szerint a párkapcsolati és gyereknevelési problémák megoldhatóak azzal, hogy tudatosítjuk szeretetnyelvünket, illetve megismerjük a másikét, és ezen keresztül kommunikálunk vele. Az elmélettel több probléma is van, ezeket próbáltam rendszerezni.

Közhelyek és valótlan állítások

Chapman úgy próbálja elméletét pozícionálni és igazolni, hogy azt állítja: az önsegítő könyvek eddig figyelmen kívül hagyták, hogy az emberek különböző módokon fejezik ki szeretetüket. Ez az állítás természetesen nem igaz. Lehet, hogy korábban nem nevezték szeretetnyelvnek a szeretet különböző kifejezési formáit, de rengeteg könyvben olvashatunk a kívánatos párkapcsolati kommunikációs formákról vagy arról, hogyan fejezhetjük ki empátiánkat. A szerző azzal sem állít újat, hogy a szeretet döntés kérdése, és ha energiát fektetünk abba, hogy jól bánjunk a másikkal, mi is gazdagodunk. „A szeretet nem érzés, hanem viselkedés” –írja Forward a Mérgező szülők című, először 1989-ben megjelent könyvében, és vallja mindenki, aki a jól működő kapcsolatok jellemzőivel tisztában van (ráadásul Erich Fromm már 1956-ban beszél erről A szeretet művészetében). Chapman szerencsére nem misztifikálja a szeretet fogalmát és nem tartja magától értetődőnek, de kár, hogy bár ezt már előtte is megfogalmazták néhányan, úgy tesz, mintha gondolatai egyedülállóak lennének. Ugyanígy közhely az is, hogy minden gyereknek alapvető szükséglete a szeretet és a törődés, és ha ezt megkapja, nagy eséllyel válik boldog felnőtté. (Érthetően és sokat ír erről például az említett Forward és Alice Miller.)

Miért problémás, ha valaki egy könyvben ilyen közhelyeket fogalmaz meg? Nem lehet elégszer elmondani, hogy a szeretet nem magától értetődő, a kapcsolatokért meg kell dolgozni. De azzal, hogy Chapman egyetlen korábbi elméletre, szerzőre se utal, és úgy tesz, mintha mindezt ő találta volna ki, megfosztja gyanútlan olvasóit a valódi tájékozódás lehetőségétől és saját magához láncolja őket. Valójában elsősorban tekintélyének erősítésére használja mások elméleteit, és emiatt egy tájékozottabb ember számára nem lesz hiteles, a „laikusokat” pedig kritikátlan elfogadásra készteti.

Nem működhet jól az a házasság, amiben tárgyként kezeljük a másikat vagy bűntudatot ébresztünk benne –vallja Chapman; illetve figyelnünk kell saját igényeinkre és a másikéra is, mert a legtöbb problémát a betöltetlen érzelmi szükségletek okozzák. Hasznos megállapítások ezek, de már hatalmas szakirodalma van a témának. Az asszertív vagy erőszakmentes kommunikációról van szó, amit Rosenberg fejlesztett ki a ’60-as években. A szerző könyve régóta elérhető Magyarországon is, emellett számos önsegítő irodalom, illetve tanfolyam, képzés, tréning is segít a kommunikáció elsajátításában. Faber és Mazlish könyve pedig elsősorban a szülő-gyerek közti kommunikációra koncentrál, de a gyakorlatok bármilyen kapcsolatban alkalmazhatóak. Részletesen ismertetnek olyan módszereket, amiket a szülők a büntetés helyett alkalmazhatnak, hogy megoldják a problémákat, miközben a gyerekek és a felnőttek is kiegyensúlyozottá válhatnak. Egy másik, hasonló könyvben Gordon és Burch általánosságban beszél arról, hogyan tehetjük jobbá kapcsolatainkat, hogyan kommunikálhatunk „én-üzenetekkel” és figyelhetünk értő módon a másikra.

Chapman ugyanakkor olyan megoldást is javasol, ami a szakirodalom szerint nem segítik elő az asszertív kommunikációt vagy a kapcsolatok fejlődését. Szerinte ha csak a pár egyik tagja szeretne változást elérni, elég megtanulni a másik szeretetnyelvét, aki ennek hatására idővel másképp fog viselkedni. Valójában (erről a fent említett szerzőknél olvashatunk) a rossz kommunikáció megváltoztatásához szükség van mindkét fél aktív és kitartó részvételére. Chapman úgy gondolja, hogy ha például a férj bántó szavakat használ, a feleségnek visszavágás helyett nyugodtan kell válaszolnia, így mutathatja ki szeretetét. Bele kell élnie magát férje helyzetébe, majd kedvesen elmondani neki, hogy megérti, miért érez így. Az asszertív kommunikációnak ezzel szemben nem célja, hogy megbocsássunk a másiknak és kedvesek legyünk vele akkor is, ha ő nem az. Többek között Rosenberg is megemlíti, hogy néha nincs lehetőség párbeszédre, és ilyenkor az egyetlen megoldás a helyzetből való kilépés. Még a megfelelő „én-üzenetek” használata, érzéseink kifejezése se garantálja, hogy a másik megváltoztatja a viselkedését. Chapman emellett az elismerő szavak (az egyik szeretetnyelv) automatikus, gyakori használatára is buzdít, főleg a gyereknevelésben. Mindenkinek szüksége van megerősítésre, támogatásra, de nem mindegy, hogy ezt hogyan fejezzük ki. Gordon és Burch hívja fel a figyelmet arra, hogy a dicséret ún. közléssorompó, vagyis olyan kommunikációs forma, ami nem segíti elő a helyzet kezelését vagy a másik fél jóllétét. A dicséret sokszor kellemetlen, zavarba ejtő, egyenlőtlenséget hoz létre.

Chapman úgy gondolja, hogy a házasság (ha a másik és magunk szeretetnyelvét elsajátítjuk) megoldja az önértékelési problémákat és felül tudja írni a gyerekkori traumákat. Ha a szüleinktől negatív üzeneteket kaptunk, majd a társunk kialakítja az önbecsülésünket; illetve ha párunk megtanulta és használja a szeretetnyelvünket, kielégülnek az érzelmi igényeink. Ez az állítása is problémákat vet fel. Egy, a párkapcsolatokkal foglalkozó pszichológus, Napier ír arról a gyakori hiedelemről, ami szerint a házasság egyfajta pszichoterápia és szinte mágikus hatása van, pedig valójában itt is meg kell küzdenünk gyerekkorunk alapvető problémáival. A házastársak közötti kommunikációs problémák a két nem eltérő szocializációjából és a gyerekkori mintákból, traumákból erednek, ezen pedig csak közösen lehet változtatni. Nem várhatjuk a másiktól, hogy javít az önértékelésünkön (míg az elvárható, hogy ne rombolja az önbizalmunkat). Alice Miller is sokat ír arról, hogy felnőttként saját magunknak kell megadnunk azt az elfogadást, figyelmet, szeretetet, amit gyerekkorunkban nem kaptunk meg. Ehhez elsősorban szakember vagy egy tudatos közösség segítségére van szükség, és nem a párunkra, aki legfeljebb támogathat a folyamatban.

Logikai hibák, tudománytalanság

A szeretetnyelv elmélete feltűnően tudománytalan (ezért is kérdés, hogy mennyire érvényes az emberek többségére) és tele van logikai hibákkal. Jól szemlélteti ezt a következő, a könyvből vett idézet:

„- Hadd kérdezzek valamit. Ha Carol maximálisan kielégítené a maga szexuális igényeit, ugyanakkor azonban elmarasztaló szavakkal illetné, és rendszeresen bírálná magát, néha akár mások füle hallatára is, vajon akkor is úgy érezné, hogy szereti magát?
– Nem hinném – válaszolta Bob. Azt hiszem, úgy érezném magam, mint akit elárultak és mélyen megsértettek. Teljesen le lennék törve.
– Bob – mondtam -, szerintem a maga elsődleges szeretetnyelve az „elismerő szavak”. A szexuális együttlét rendkívül fontos magának, mert ez adja meg a feleségével való meghitt kapcsolat érzését, de érzelmileg a dicsérő szavak a legfontosabbak a maga számára.” (96.o.)

Chapman összeszedte a szeretet kifejezésének öt formáját, ami rendben is lenne, de önkényesen döntött úgy, hogy minden embernél egy-egy forma dominál (miközben tudjuk, hogy mindenkinek ugyanúgy szüksége van pl. testi érintésre, mint szóbeli támogatásra). Ezután, szintén sajátos logika szerint, kizárással határozza meg, hogy kinek mi a szeretetnyelve: ha valaki nem kap meg valamilyen alapvető dolgot a párjától, akkor nyilvánvalóan ezen a nyelven beszél. A könyv a fentihez hasonló példákkal van tele. Amelyik feleség panaszkodik, mert a férje nem segít otthon, annak Chapman szerint a szívességek a szeretetnyelve. Ha a férj sokat dolgozik otthon is, de alig szól a feleségéhez, aki ezt sérelmezi, akkor Chapman logikája szerint a nő szeretetnyelve a minőségi idő. Ha egy éhezőtől megkérdeznénk, hogy ételre vagy simogatásra vágyik-e, és (nyilvánvalóan) az ételt választaná, akkor Chapman elméletét követve az ő szeretetnyelve az ajándékozás lenne. Ahhoz, hogy kiderüljön, mi a szeretetnyelvünk, szerinte fel kell idézni házasságunk korai szakaszát, és megnézni, mit kértünk leggyakrabban a másiktól. A problémákat pedig arra vezeti vissza, hogy a pár két tagjának más a szeretetnyelve.

A szeretetnyelvünk megtalálását segítő teszt is ezen a logikán alapul: két-két állítás közül kell kiválasztani azt, amelyik jobban illik ránk akkor is, ha mindkettővel egyetértünk. Vagyis Chapman nemcsak, hogy nagyon primitív személyiségtipológiát használ, de valójában maga az elmélet és a teszt konstruálja, hozza létre ezeket a típusokat. Nem az esetekhez igazítja elméletét, hanem az elméletéhez az embereket, hogy mindenkit kategóriákba gyömöszölhessen. Az elmélet szerint rangsorolnunk kell azokat a szükségleteinket, amelyek valójában mind alapvető fontosságúak egy kapcsolatban.

Szexizmus, egyenlőtlenség

A szeretetnyelv elmélete a fent felsorolt hibák mellett szexista is, és a látszat ellenére nem segít a szimmetrikus kapcsolatok kialakításában. Azzal, hogy Chapman „szívességeknek” nevezi a férfiak által végzett házimunkát (ahelyett, hogy természetesnek, elvárhatónak tartaná), a párkapcsolatok egyenlőtlensége mellett áll ki. A párterápia az ő felfogásában többek között abból áll, hogy elismerjük párunk egy-egy pozitív megnyilvánulását vagy ajándékokat adunk egymásnak. A  gyakran előforduló bántalmazásról nem vesz tudomást, pedig (ahogy például a fent idézett Gordon és Burch is utal rá) a boldog párkapcsolatok egyik nagy akadálya a tagok közti hatalmi különbség. Chapman több olyan esetet ismertet, amikor a férj nem végez házimunkát, amit a feleség sérelmez; vagy a férj panaszkodik, amiért a felesége nem kedves vele (akinek túlterheltsége miatt már nem sok kedve van a szexhez). Ilyenkor sem veti fel az egyenlőtlenség vagy bántalmazás lehetőségét, inkább a szeretetnyelvek különbözőségét hangsúlyozza. Ha egy férfi segít az otthoni teendőkben, ezt csak azért teszi, mert a szívességek a szeretetnyelve, illetve ugyanezért várja el feleségétől, hogy kiszolgálja őt. Chapman ráadásul áldozathibáztató is: szerinte ha engedjük, hogy párunk kihasználjon vagy manipuláljon minket, árulást követünk el és hozzájárulunk a másik személyiségének eltorzulásához.

Chapman vallja, hogy „A szeretet útja a megbocsátás.” (37.o.) Sokan gondolkodnak hasonlóan és biztatnak arra, hogy hagyjuk magunk mögött a múltat, miközben ezzel általában saját érzelmeinket kérdőjeleznénk meg. Jenson például a gyerekkori traumák feldolgozásával kapcsolatban emeli ki, hogy a megbocsátás a bántalmazás tagadása, hiszen így elhitetjük magunkkal, hogy megérdemeltük, amit kaptunk. Alice Miller is hangsúlyozza, hogy a megbocsátással, vagy azzal, ha a szüleink érzelmeire koncentrálunk, elfedjük saját szenvedésünket, érzelmeinket. Ugyanez érvényes a párkapcsolatokra is: ha a másik rendszeresen bánt minket, és nem akar változtatni, akkor sokszor csak a szakítás jelent valódi megoldást. Chapman úgy gondolja, hogy bár a pofon minden gyereket sért, megsemmisítőnek csak az érzi, akinek a testi érintés az elsődleges szeretetnyelve. Vagyis nem áll ki egyértelműen a fizikai bántalmazás ellen sem és úgy tesz, mintha az csak egyes gyerekeknek ártana; miközben tudjuk (lásd pl. Alice Miller, Forward), hogy mindenkinél súlyos lelki, érzelmi sérüléseket és gyakran neurológiai elváltozásokat okoz. Emellett azt a közkeletű (és nagyon ártalmas) érvet is használja, ami szerint minden szülő szereti a gyerekét, csak van, aki „nem tudja kimutatni” vagy „nem ismeri” a gyerek szeretetnyelvét. Ahogy korábban is szó volt róla: mivel a szeretet alapvetően abban nyilvánul meg, ahogy a másikkal viselkedünk, nem fordulhat elő, hogy valaki „a lelke mélyén” szereti a gyerekét, miközben a valóságban rendszeresen veri vagy megalázza.

A fentieknél nyilvánvalóbban támogatja Chapman a bántalmazást, amikor azt vallja, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen, hiszen a szeretetnyelv adott. (Valójában ez nem sokban különbözik attól a nézettől, ami szerint pl. a tipikus férfi nem akar bántani, csak „nem tudja” kifejezni az érzelmeit, mert ő ilyen; azért kiabál a feleségével, mert nem tudja visszafogni magát, stb.) Chapman felteszi a kérdést, hogy lehet-e szeretni egy társat, aki szidalmaz minket, rosszul bánik velünk. Ennek illusztrálására bemutat egy házaspárt: a férj fizikailag is bántalmazta a feleséget, és kizárólag a feleség akarta megmenteni a házasságot. Chapman azt javasolta a nőnek, hogy tanulja meg férje szeretetnyelvét, fél évig ne panaszkodjon (bár a sérelmeit leírhatta egy füzetbe), dicsérje férje pozitív megnyilvánulásait. A nőnek szexuális együttlétet is kellett kezdeményeznie annak ellenére, hogy ez a férj viselkedése miatt egyáltalán nem esett neki jól. Chapman a vallást is segítségül hívja: „Talán segíteni fog, ha újra elolvassa Jézusnak azt a tanítását, amelyben arról beszél, hogy szeressük azokat, akik gyűlölnek és kihasználnak minket. Aztán kérje Istent, hogy segítsen megvalósítani ezt az elvet.” (122.o.) Szerinte csak elhatározás kérdése, hogy megtegyünk valamit, ami a másik javát szolgálja, és ettől a párunk is változni fog. A folyamat végén a feleségnek meg kellett fogalmazni a kéréseit, és Chapman szerint a férj magatartása tényleg megváltozott. Az viszont nem derül ki, hogy ez a változás milyen mértékű és mennyire tartós (a családon belüli bántalmazás szakirodalma alapján nem lehetünk túl optimisták); emellett az is kérdés, hogyan hatott a feleségre, hogy még hónapokig el kellett tűrnie a bántalmazást.

Összességében

Chapman könyve tehát nem használható arra, hogy jobban megismerjük magunkat, a társunkat, vagy rendbe hozzuk a kapcsolatainkat. Amellett, hogy tudománytalan, illetve az érvényes állításainak nagy részét már sokan megfogalmazták őelőtte, az elmélet egy teljesen determinált emberképet feltételez. Chapman elhiteti olvasóival, hogy csak egyféleképpen tudnak szeretetet kapni és nem igazán képesek fejlődni ebben, ezzel együtt az egyenlőtlen párkapcsolatok fenntartásához nyújt ideológiai igazolást.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Chapman, Gary (2005) Egymásra hangolva. Az öt szeretet-nyelv a házasságban. Harmat, Budapest.

Faber, Adele, Mazlish, Elaine (2006) Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje. Reneszánsz Könyvkiadó Kft. Budapest.

Forward, Susan (2000) Mérgező szülők. Háttér Kiadó, Budapest.

Gordon, Thomas, Burch, Noel (2001) Emberi kapcsolatok. Hogyan építhetjük, hogyan rontjuk el. Gordon Könyvek, Budapest.

Jenson, Jean J. (1996) Reclaiming your life. Meridian, New York.

Miller, Alice (2005) The body never lies. The lingering effects of hurtful pareting. W. W. Norton and Company, New York, London.

Miller, Alice (200) From rage to courage. Answers to reader’s letter. W.W. Norton and Company, New York.

Napier, A. Y. (1990) A törékeny kapcsolat. Az egyenrangú, bensőséges, és kitartó házasság nyomában. Animula, Budapest.

Rosenberg, Marshall B. (2001) A szavak ablakok vagy falak. Erőszakmentes kommunikáció. Agykontroll Kft, Budapest.

http://equalcouples.com/ (egy oldal az egyenlőségen alapuló kapcsolatokról)

 

Hozzászólások betöltése