Hogyan támogatja a mainstream pszichológia a nők elnyomását?

0
Küldés Kindle-re

Egyre elterjedtebb, hogy problémáinkkal pszichológus segítségét kérjük. Nagyon nem mindegy azonban, hogy milyen szemléletű terapeutát választunk. Szexuális erőszak túlélőként és feminista aktivistaként a pszichológusokat szeretném megszólítani, hogy több áldozat kaphasson valódi támogatást.

Nőként gyakran ér bennünket erőszak. Beszólnak az utcán, zaklatnak a buszon, diszkriminálnak a munkahelyen, a média irreális, teljesíthetetlen elvárások tömegével áraszt el minket, bántalmazó vagy elnyomó a partnerünk. A környezetünk megpróbálja velünk elhitetni, hogy
„Ne vegyél róla tudomást, akkor nem zavaró”
„Túl érzékeny vagy”
„Ha igazán szereted, akkor ezt megteszed érte”
„Csak így fejezi ki az érdeklődését”
„Vedd bóknak”
„Ez természetes”
„Ha valamit változtatnál az életeden, akkor nem történne ez veled (megtalálnád a megfelelő partnert, munkahelyet stb.)”
„Bevonzod”
„Ha eleget szülnénk nem verne a partnerünk”
„Ha kinyitnád a szádat te is megkapnád, amit akarsz, miért nem szólsz?”

Amikor már nem bírunk a rengeteg erőszakkal, amikor már nincs önbizalmunk (mert nem nézünk ki úgy, mint egy ártatlan 16 éves, modell alkatú pornós, három gyerekkel és tökéletes háztartással, élvezetes munkával, tökéletes párkapcsolattal és önmegvalósulva), akkor pszichológushoz fordulunk.

sad-woman-1048898Én először 19 évesen mentem pszichológushoz. 17 évesen a volt tanárommal jártam, aki a kapcsolat alatt folyamatosan megalázott és többször megerőszakolt. Amikor én épp nem kellettem neki, akkor a legjobb barátnőmmel próbálkozott. A pszichológusnak elmeséltem az erőszakot, és sokat beszéltem arról, hogy milyen rosszul érzem magam emiatt a kapcsolat miatt. Úgy éreztem, hogy még mindig szeretem, vissza kell szereznem ezt a pasit (helló traumás kötődés). A terápián sokat foglalkoztunk a gyerekkorommal, a kapcsolatommal anyámmal, a barátnőmmel. Közben, bár többször újra összekavartam a volt tanárommal, végül összejöttem egy másik fiúval, jobban lettem, és lezártam a terápiát.

Az, hogy engem erőszak ért, sosem hangzott el. Úgy értékeltem, hogy én nem vagyok elég jó, ezért nem szeretett, ezért bánt velem így. Ebben az elképzelésemben nem ingatott meg a terápia.

Az új barátommal sok szexuális problémánk volt. Ő is és én is úgy gondoltuk, hogy egy férfinek szüksége van a szexre, ami nekem nem ment. Mondta is, hogy neki hogy fáj a heréje, ha felizgul és én nem elégítem ki. Egy idő után ismét szakemberhez fordultam. Ezúttal közösen mentünk el, hogy ezt a közös problémánkat (hogy nem kielégítő a szexuális életünk) megoldjuk. A szexuálterapeuta azonnal megnyugtatta a barátomat, hogy nem kell közösen járnunk, ez az én problémám, foglalkozzunk velem. Természetesen elmeséltem, hogy egy korábbi kapcsolatban milyen élmény ért. Mindenféle praktikus tanácsot kaptam pózokról, javasolta számomra az autogén tréninget (hogy relaxáljak már el). Végül eljutottam oda, hogy megkértem a barátomat, legyen a szex előtt előjáték, de kiderült, hogy ő ezt nem szeretné. Ekkor szakítottam vele.

Néhány évvel később ismét terápiára mentem, mert nem volt kapcsolatom, féltem a férfiaktól, nem volt önbizalmam, úgy éreztem, hogy ha nincs barátom, nem érek semmit. Ebben a terápiában végre foglalkoztunk az engem ért szexuális erőszakkal. Elmondtam az élményt. Erre nem kaptam semmilyen reakciót. Találtam az interneten egy leírást a szexuális erőszak következtében kialakuló PTSD tüneteiről. A tünetek 90%-a stimmelt. Elmondtam a pszichológusnak, hogy úgy gondolom, engem szexuális erőszak ért, és ez okozza a tüneteimet. A pszichológus azt válaszolta, hogy ha „én erőszaknak éltem meg, akkor nekem az volt”. Értitek. Ha az én különös érzékenységem nem bírja el, hogy a tanárom belémnyomja a farkát, miközben én mondom, hogy ne, hagyjuk abba és sírok, és ő ennek ellenére folytatja, akkor az én különös érzékenységem miatt ezt akár erőszaknak is megélhettem.

Ennek ellenére már jól vagyok, és ma már tudom, hova lehet fordulni, ha erőszak ér.

Az én történetem nyilván nem egyedi. A pszichológusok nagy része, ha egy problémát tálalsz az ülésen, azzal foglalkozik, hogy te hogy vagy benne abban a helyzetben, téged milyen hatások értek az életetben (például anyád hogy szoptatott), ha rosszul éltél meg valamit, hogyan tudsz magadon változtatni, hogy együtt tudj élni az állandó erőszakkal. Ha párterápiában vagy, akkor mindkét fél igényeit és akaratát „egyenlően” figyelembe kell venni. A pszichológus semleges. Nem foglal állást. Számára a bántalmazó és az áldozata igényei, szempontjai azonos súllyal esnek latba.

Ez iszonyú felháborító! Ha valakit erőszak ér (márpedig a nőket gyakorlatilag nap mint nap erőszak éri) akkor azt kell mondani, hogy téged erőszak ért. Ez borzasztó, ez igazságtalan, és ezt semmivel sem érdemelted ki. Te is ugyanolyan ember vagy, mint más, és jogod van a biztonsághoz, és az erőszakmentes élethez. Jogodban áll kiállni, és megvédeni magad, és jogod van ebben (is) támogatáshoz és valódi segítséghez.

Ez az, amit a pszichológusok (akikkel én találkoztam, akiket én olvastam a médiában, láttam a tévében) nem mondanak. Amikor segítségért fordulsz egy pszichológushoz, ha csak nincs óriási mázlid, és véletlenül nem egy feminista pszichológust fogsz ki, legtöbbször megbizonyosodhatsz róla, hogy az összes problémádat magadnak okoztad, vagy a családod, gyerekkorod (=anyád) miatt van, és ha feldolgozod a kapcsolatodat anyáddal, vagy megvizsgálod a szereped a bántalmazóval való kapcsolatodban, megbocsátasz apádnak, akkor majd jobban leszel. Ha pedig olyan különösen érzékeny vagy, mint én, akkor kapsz némi együttérzést, hogy milyen nehéz lehet, és tanácsokat arra, hogy a potenciális új partnereidnek hogyan mondd el a kis hibádat (hogy te ilyen érzékeny vagy), hátha lesznek olyan udvariasak, hogy ők nem erőszakolnak meg. De fontos, hogy ezt nőiesen csináld. Ne legyél határozott. Mindig kedvesen, mosolyogva kérd, hogy tartsák tiszteletben az alapvető emberi jogaidat.

Szeretnék kérni valamit, kedves pszichológusok. Ha erőszakról hallotok, ne tegyetek úgy, mintha semlegesek lennétek! Álljatok az áldozat mellé, mert ha nem így tesztek, azzal az elkövetőt támogatjátok. Az erőszakot nem az áldozat váltja ki. Ha valaki nem tudja magát megvédeni az erőszaktól, azzal természetesen lehet foglalkozni, értelmezni. De csak az után, hogy egyértelműen állást foglaltok amellett, hogy az áldozat semmilyen körülmények között nem tehető felelőssé az őt ért erőszak miatt, és segítetek neki az erőszak okozta traumát feldolgozni. Utána lehet arról beszélni, hogy legközelebb hogyan ismerjen fel egy veszélyes helyzetet, hogyan védje meg magát. Utána lehet arról beszélni, hogy milyen előfeltételezések, hitrendszer, gyerekkori traumák, feldolgozatlan tartalmak vannak az áldozat életében, amik megágyaznak az erőszaknak. De könyörögve kérlek benneteket, ne előtte! Ha azzal foglalkoztok, hogy az erőszak áldozatai mit tehetnek a saját védelmükben, ha azzal, hogy milyen gyerekkori élményeik vannak, ami miatt nem védik meg magukat, akkor előtte egyértelműen és alaposan tisztázzátok, hogy az erőszak az elkövető döntése és felelőssége, különben csak abban erősítitek meg az áldozatot, amit az elkövető is hangoztat, hogy ő tehet az erőszakról. Ha nem beszéltek az elkövető felelősségéről, azzal tagadjátok azt.

Az áldozatoknak sokszor nincs tudásuk arról, hogy mi számít erőszaknak, csak érzik a borzasztó nyomást, aminek meg kell felelniük. A pszichológusnak viszont felelőssége, hogy legyen erről megalapozott tudása. Tájékozódj a nők elleni erőszakról (hiszen klienseid túlnyomó többsége nő): ne sztereotípiák, klisék, hiedelmek alapján dolgozz! Ne adj hozzá a relativizáláshoz, ne bagatellizáld a problémát!

A címben feltett kérdésre a válasz pedig az, hogy a fent leírt fókusz árt: az áldozat egyéni élettörténetére és viselkedésének motivációira koncentrálni, azaz egy társadalmi problémát (nők elleni erőszak) egyéni történetekből kiindulva magyarázni hiba. Ezáltal az elkövetőket és azt az erőszak-kultúrát, amiben mind élünk, a pszichológia láthatatlanná teszi. Ahelyett, hogy könnyítene az áldozatok életén, ezzel további terheket tesz rájuk.  

Ha bárki áldozatként magára ismert ebben az írásban és szeretne valódi támogatást kapni a problémájához, hívja a NANE segélyvonalat a 06 80 505 101 számon, vagy nézze meg az Egyesület szórólapjait, honlapját. Az erőszak nem a te felelősséged!

Hozzászólások betöltése