Ki segít a gyerekkori szexuális visszaélés áldozatainak/túlélőinek? – 1. rész

2
Küldés Kindle-re

beszámoló az Eszter Alapítvány „A trauma szégyene – a szégyen traumája” című konferenciájáról

Nőjogi aktivistaként, erőszakáldozatoknak segítő szakemberként és pszichológusként jártam az Eszter Alapítvány konferenciáján. Sokkolt és elkeserített, amiket hallottam. Nem tudom, hogyan engedheti meg magának egy szexuális visszaélés áldozatait segítő alapítvány, hogy a konferenciáján áldozathibáztató, az erőszakot relativizáló, totálisan idejétmúlt és káros elképzelések hangozzanak el – vagy legalábbis olyasmi, amit így lehet érteni.

Menjünk sorban. Virág György, az Eszter Alapítvány elnöke azzal fogadta a résztvevőket, hogy az Alapítvány az egyetlen hely, ahol szakszerű segítséget kapnak a „megalázottak és megszégyenítettek”, akik bemennek hozzájuk. Engem már itt rossz érzés fogott el. Ez a megfogalmazás összeolvasztja a szexuális visszaélés túlélőinek személyét azzal a ténnyel, hogy valaki megalázta és megszégyenítette őket, mintha ez lenne a legfontosabb tulajdonságuk, amivel be lehet őket azonosítani. Persze hogy fontos foglalkozni a szégyennel és a megalázottsággal, de azonosítani a klienst vele hiba, hiszen ezek a dolgok a kliens számára is csak a felépülés bizonyos szakaszában bírnak kiemelkedő jelentőséggel. A felépülést segíteni kívánó szakember ne elsősorban megalázottaknak és megszégyenítetteknek lássa azt, akinek segít, hanem embereknek, akiket valaki bántott, akiket felháborító igazságtalanság ért, akiket megfélemlítettek, vagy visszaéltek a bizalmukkal. Virágnak arra is gondolnia kellett volna, hogy a közönségben nem csak szakemberek, hanem érintetek is ülnek, akikben biztosan nem kelt jó érzéseket, ha megszégyenítettként utalnak rájuk. Én áldozatként biztosan nem fordulnék olyan szakemberhez, aki így beszél rólam.

Virág azt is megemlítette, hogy magas színvonalú szakmai protokollok készültek a projekt során. Ezeket a konferencián nem ismertették és a mai napig nem hozták őket nyilvánosságra.

Utána Heller Ágnes következett, aki filozófus és nem erőszaktúlélőket segítő szakember. Persze ettől még tud érdekeseket és jókat mondani a trauma témájában, én például láttam egy közel 50 perces, nagyon tanulságos interjút vele, amiben a saját traumájáról beszélt. Amit azonban ezen a konferencián mondott, az kevésbé volt hasznosítható segítő szakemberek számára. Heller arról beszélt többek között, hogy csak az traumatizál, amiről azt gondoljuk, hogy kizárólag velünk történik, és hogy mi ezért mások vagyunk. Régen például nem volt traumatizáló a feleségverés vagy a gyerekbántalmazás, mert mindenkivel ez történt, és jól meg tudták beszéli egymás között (ő maga többször hallotta, hogy a nők arról beszélgettek, hogy kit mennyire vertek meg). Ma viszont már traumatizáló az erőszak. Azt nem fejtette ki, hogy miért van szerinte ez a különbség, de pontosan a kifejtés hiánya miatt a közönség többféle következtetésre is juthat. Például arra, hogy azért traumatizáló a bántalmazás, mert ma már nem elfogadott, mert ma már nem mindenkit bántanak, mert ma nem beszélnek erről a nők egymás között stb. Ezen állítások és következtetések egyrészt nem igazak (tudjuk, hogy a bántalmazás régen is traumatizáló volt; a statisztikák világos képet adnak arról, hogy ma is rengeteg embert érint; és sajnos azt is tudjuk, hogy nyíltan kevésbé, de hallgatólagosan abszolút elfogadott az erőszak), másrészt nem adnak támpontokat a segítő szakembernek azzal kapcsolatban, hogy mi is lenne a teendő.

A Holokauszt kapcsán Heller a tettesek traumájáról beszélt, hogy a szégyenérzetük miatti tagadás milyen neurotikus tüneteket okozhat náluk. Tudjuk, hogy van olyan, amikor az embert erőszakkal vagy visszaéléssel ráveszik olyasmire, ami egyébként a saját erkölcsei ellen való. Ez valóban lehet traumatizáló, de a szenvedés senkit nem jogosít fel arra, hogy másokat bántson. Az elkövetőket és az áldozatokat ilyen jelleggel összemosni nagyon káros lehet, mert azt az egyébként is nagyon erős elképzelést szilárdíthatja meg, hogy tulajdonképpen az elkövetők is áldozatok, és ez félreviheti a szakember által követendőnek tartott terápiás célt és fókuszt (pl. az elkövetőknek nem kell felelősséget vállalniuk, mert ők is áldozatok; az áldozatoknak meg kell bocsájtaniuk). A túlélők számára sem hasznos ez a megközelítés, mert a saját érzéseik helyett az elkövetőre helyezi a fókuszt ezáltal potenciálisan növeli az önhibáztatást, felerősíti a bűntudatot („még az elkövető életét is tönkre tettem” – egy olyan üzenet, amit az elkövetőtől és más emberektől is gyakran hallhatott) és nehézzé teszi a saját érzésekkel való foglalkozást.

Heller után Vekerdy Tamás következett, aki nem beszélt a szexuális visszaélésről. Azt mondhatnánk, hogy ő legalább felismerte, hogy ez nem az ő szakterülete (miért őt hívták vajon meg?), így azonban 40 perces kultúrtörténeti áttekintést hallgathattunk meg az uralkodó gyerekképről és az oktatásról Osiristól Hoffmann Rózsáig. Ezek megint csak olyan információk voltak, amik nem használhatók fel közvetlenül a segítők számára. Az előadása után a hallgatóságból valaki egy valóban releváns és segítőket gyakran érintő kérdést vetett fel: mi a teendő, ha a szakember maga is fél a gyerekkorú kliens bántalmazó szülőjétől. Sajnos erre nem született használható válasz (Vekerdy azt mondta, hogy csapjon az asztalra, egy másik résztvevő pedig azt, hogy menjen szupervízióba).

A szünet után jött az igazi feketeleves: Mészáros Judit pszichoanalitikus kiképző terapeuta előadása, mely alatt körülbelül háromszor gondoltam azt, hogy most azonnal felpattanok és kimegyek, annyira elkeserítő és felháborító volt, amit közvetített. Freudról és Ferenczitől indult, ami nem is olyan nagy baj (a Trauma és gyógyulás is onnan indít), viszont Mészáros ott is maradt végig, mintha semmilyen fejlődés, előrelépés nem történt volna az utóbbi 100 évben a szexuális visszaélés túlélőinek való segítés témájában. Mészáros elmondta, hogy a kislányt, akit a nagypapa az ölébe ültet, amikor merevedése van, nem feltétlenül a nagypapa merevedése zavarja, mert azzal simán ellenne, mint valami természetes dologgal, ha a nagymama nem nyitna be és pánikolna azon, hogy a kislány a merevedő nemi szervű nagypapa ölében ül. Nem tudom pontosan, hogy mit akart ezzel mondani Mészáros, de azt tudom, hogy hogyan lehet érteni, amit mondott. Például úgy, hogy igazából nem az a gond, hogy a nagypapa az ölébe veszi a kislányt, amikor merevedése van, hanem az, hogy a nagymama nem tudja mindezt természetesen fogadni.

Azzal, hogy Mészáros egyáltalán nem problematizálta a nagypapa viselkedését, egyben normalizálta is azt, mintha igazából nem lehetne, nem kellene elvárni egy nagypapától, hogy ha merevedése van az unokája közelében, akkor azt elrejtve mielőbb távozzon, de az unokát feltétlenül hagyja békén. Azzal hogy Mészáros csak a gyerek közvetlen reakciójával foglalkozott (amikor elmondta, hogy a gyereket nem zavarja a nagypapa merevedése), elmulasztotta felhívni a hallgatóság figyelmét arra, hogy az, hogy a gyerek nem akad ki látványosan a jelenben, semmit nem mond el arról, hogy valójában mit él át vagy milyen hosszú távú hatásai lehetnek annak, ha rendszeresen a közelébe engednek egy ilyen nagypapát. Azzal, hogy a pánikoló nagymamát nevezte meg potenciális problémaforrásnak, elmulasztotta felhívni a figyelmet arra, hogy jelenleg éppen az jelent óriási problémát, a gyerekáldozat közelében lévő nem bántalmazó felnőttek nem hisznek vagy hátat fordítanak neki, elnyomják magukban a gyanút, stb, és az elkövetőket nem vonja felelősségre a rendszer. Friss kutatások és számítások szerint (a 2012-es FRA nők elleni erőszak kutatásának adatai, a 2011-es népszámlálás, illetve az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika – ENYÜBS – adatai alapján) a szexuális erőszak esetén a mai Magyarországon a látencia 156-szoros, azaz közel 160 esetből 1 kerül a hatóságok látóterébe. Ez az arány gyerekáldozatok esetén még rosszabb lehet. A segítő szakembernek éppen arra kellene biztatni a laikusokat, hogy ne maradjanak némák és tétlenek, ha szexuális visszaéléssel találkoznak, akár csak a gyanú szintjén is.

Mészáros egy konkrét esetét is felhozza példának, és bepillantást nyerhetünk abba, hogyan dolgozik. A történet úgy kezdődik, hogy egy 6 éves kislány anyukája újra férjhez megy. Sajnos az új férj bántalmazó (azaz rendszeresen és módszeresen bántja és elnyomja a partnerét), a kislány nagyon fél tőle. A kislány 9 éves, amikor az anyukája kórházba kerül és kettesben marad a nevelőapával, akitől ugye fél. Mészáros szerint, hogy „megszelídítse” a vadállatot, rámosolyog. Ezt a férfi „félreérti”, és coitusig menő „szexuális kapcsolat” lesz köztük, ami a lány 16 éves koráig fennmarad. Nem is tudom, mivel kezdjem a problémák sorolását. Az az elképzelés, hogy a felnőttek azért élnek vissza a gyerekekkel, mert félreértik a gyerekek szeretet- és érintésigényét meglehetősen régi (bővebben lásd: Ferenczi nyelvzavar elképzelése), és elavult: ma már tudjuk, hogy az elkövetők túlnyomó többsége teljesen tudatosan cselekszik – tudja, hogy kivel, mikor és mit tehet meg. A példában szereplő férfi is valószínűleg pontosan tudja, hogy egy 9 éves kislány nem arra vágyik, hogy egy számára félelmetes ember megfogdossa és megerőszakolja. Pontosan tudja, hogy mikor biztonságosabb ilyent csinálni – ha az anya nincs otthon. És azt is pontosan tudja, miért fontos, hogyan érheti el, hogy a gyerek hallgasson (például úgy, hogy elhiteti vele, ő tehet róla, hiszen elcsábította a mosolyával). Nem egyszerű félreértelmezésről van szó tehát, hanem módszeres visszaélésről, melynek a lépéseit az elkövető megtervezte, ügyelve arra, hogy titokban maradjon, amit tesz. Ráadásul az is tudható, hogy van egy olyan elkövető-típus, aki kifejezetten kisgyerekes egyedülálló anyákra utazik, pontosan azzal a céllal, hogy a gyereket majd használni tudja szexuálisan. Ez a férfi is ilyennek tűnik.

Mészáros aztán azt is elárulja, hogy itt nem csak traumatizálás történt, hanem „triumfálás” (=győzedelmeskedés) is, ugyanis a kislány „elcsaklizta” (sic!) a nevelőapját az anyjától. Vajon lehet-e ilyen szemlélettel segíteni egy túlélőt egyáltalán? Vajon mennyire képes a kislány szemszögéből nézni az eseményeket (empatizálni vele) az, aki nyugodt szívvel azt tudja gondolni, hogy a 9 éves kislány győztes volt ebben a helyzetben? Vajon mennyire kell áldozathibáztatónak lenni ahhoz, hogy úgy gondolhassuk, a kislány igazából „meg akarta szerezni” a bántalmazó nevelőapát, akitől tudjuk, hogy félt? A leginkább jóindulatú elképzelésem szerint az ötlet, hogy a kislány valamiképp nyertes volt, az elkövetőtől és/vagy az anyától jön, és nem a terapeuta erőlteti rá a kliensre, de ekkor is éppen az lenne a feladata, hogy segítsen feltérképezni a kliensnek, hogy ez hogyan, miért, és mennyire nem igaz; nem az, hogy megerősítse ezt a hamis és káros gondolatot.

A kegyelemdöfést egyébként az adta meg, amikor Mészáros elmesélte: ez a nő a terápiájában azt fogalmazta meg neki, hogy bárcsak inkább megerőszakolta volna a nevelőapja, akkor könnyebb lenne. Ami engem nagyon megütött ebben, hogy ezek szerint Mészáros, segítő szakember, terapeuta, az eddigi (azt hiszem 2 éves) terápiás munka során egyszer sem mondta el az ügyfelének, hogy őt megerőszakolták. Hiszen ha elmondta volna, akkor a kliens tudná, hogy vele erőszak történt. Egy 9 éves kislányt egy felnőtt férfi (akitől a kislány ráadásul fél) csak megerőszakolni tud, nincs olyan szcenárió, amiben ők kölcsönös megegyezésen alapuló, mindkét fél számára kielégítő szexuális kapcsolatot tudnak létesíteni. Nem kell a férfinak testi kényszert alkalmaznia ahhoz, hogy erőszaknak minősüljön egy ilyen esemény. Gyerekek esetén éppen ezért szokás a szexuális visszaélés kifejezést használni: függő helyzetükből adódóan a legritkább esetben van szükség testi kényszerre ahhoz, hogy meg lehessen őket erőszakolni.

Egy segítő szakembernek teljesen alapvető feladata a kliensét ért erőszak felismerése és megnevezése. Ennek hiányában hogyan tudna mellé állni és támogatni? Éppen azért vagyunk, hogy ellen tudjunk tartani az áldozathibáztató társadalmi sodrásnak; hogy reális, objektív szemléletünk segítségével azt tudjuk mondani a sokszor mérhetetlen szégyennel és önhibáztatással küzdő klienseknek, hogy nem ők tehetnek róla, és nem az ő szégyenük, ha erőszak érte őket; nem ők tehetnek róla, és nem az ő szégyenük, ha egy bántalmazó férfi szexuálisan visszaélt velük. Dühítő volt belegondolni, hogy vajon hány kliens mellett mulasztott el kiállni Mészáros Judit, vajon hány túlélőben erősítette meg azt a téves elképzelést, hogy ő a felelős.

Mészáros után Havelka Judit EMDR terapeuta következett, aki elmondta, hogy mennyire egyetért Mészáros Judittal mindenben, majd pedig előadta a Trauma és gyógyulás első fejezetét. (Azóta sem sikerült rájönnöm, hogy ez a kettő hogyan fér össze.) A nap folyamán először és utoljára az ő előadásában hangzott el az áldozathibáztatás szó, egyszer. Kiejtette azt a szót is, hogy feminizmus. Konkrétan a bántalmazásról, szexuális visszaélésről sajnos ő sem beszélt.

A napot Gyurkó Szilvia gyerekvédelmi jogász zárta, aki arról beszélt, mennyire rosszul működik sok minden a gyerekvédelemben, az állami szerveknél nincsenek meg a tárgyi feltételek, vagy ha megvannak, nem használják őket (pl. gyerekbarát kihallgató szobák), nem felkészült az emberállomány, a civileknél pedig nincs minőségbiztosítás.

Összességében a konferencián sok előadásban nem a szexuális erőszakról, visszaélésről volt szó, vagy amelyikben igen, nagyon félrevezető és félreérthető módon. Óriási hibának tartom, hogy elenyészően kevés információt és útmutatást kaptak a résztvevők arról, hogy hogyan segítsenek a szexuális visszaélés túlélőinek. Ha az Eszter Alapítvány valóban komolyan gondolja, hogy ők az egyetlenek, akik szakszerű segítséget nyújtanak a szexuális visszaélés áldozatainak, akkor nem lett volna szabad a saját konferenciájukon Mészáros Juditot a színpadra engedni, vagy ha már odaengedték, akkor sürgősen el kellene határolódniuk attól, amit mondott. Olyan szakemberekkel kellett volna feltölteni az előadók névsorát, akik valóban használható tanácsokat és tapasztalatokat tudnak átadni a túlélőknek való segítésről. Bízom benne, hogy a szakmai protokollok, melyeket az Alapítvány készít, valóban magas színvonalúak lesznek, ellentétben ezzel a konferenciával.

Hasznos olvasnivalók a szexuális visszaélés témájában itt: Muszáj munkacsoport

Hozzászólások betöltése