Kilépni Polanski árnyékából

2
Küldés Kindle-re

geimer_book_cover

(Trigger warning: a cikkben erőszakos cselekmények és nemi erőszak leírása olvasható.)

Pár hete jelent meg angol nyelven Samantha Geimer “The Girl: A Life in the Shadow of Roman Polanski” című könyve, melyben először számol be teljességében az 1977-es eseményekről, és azok hatásáról az ő további életére.

Egy trauma a traumák árnyékában

Samantha Geimer 13 éves volt, amikor Roman Polanski (43, akkor már híres filmrendező) felkérte modellnek egy fotózáshoz. Azt mondta, fiatal amerikai lányokról készít képeket a francia Vogue számára. Aznap Polanski félmeztelen fotókat is készített róla, amit a lány nem mondott el az anyjának.

Néhány héttel később Polanski elvitte Samanthát Jack Nicholson házába. Megitatott vele több pohár pezsgőt, egy darabka altatót is adott neki – aztán megerőszakolta. Geimer könyve egyébként kifinomult szarkazmussal idéz egy igen együttérző pszichológiai jelentést, amely Polanski letartóztatása után készült, és enyhítő körülményként említi a férfi “terhességgel kapcsolatos elővigyázatosságát” – így interpretálta a szakértő a 13 éves lányon elkövetett anális erőszakot.

Forog a gyomrom.

Jó lenne azokat a brutális gondolatokat valahogy formába önteni, amik egyébként minden alkalommal az agyamba tolulnak, amikor nemi erőszakról írok vagy olvasok. Jó lenne kiengedni ezt a fortyogó dühöt (minimum verbálisan) minden egyes erőszaktevőre. És egy kicsit azokra is, akik arra bíztatnak, hogy próbáljuk árnyaltan nézni ezt az esetet. Azokra, akik óvnak attól, hogy a leegyszerűsítés bűnébe essünk.

Aki ismeri valamelyest Polanski életét, tudja, miért figyelmeztetnek minket arra, hogy ne törjünk olyan könnyen pálcát felette.
Hatévesen végignézte, ahogy koncentrációs táborba vitték az apját; az anyja négyhónapos terhes volt, amikor Auschwitz-ban megölték.
Polanski filmes tanulmányai végeztével elhagyta a kommunista Lengyelországot, és pár év alatt elismert rendező lett. 1968-ban házasodott össze a fiatal színésznővel, Sharon Tate-tel, ám alig egy hónappal a gyerekük születése előtt a Manson-banda pár tagja betört Los Angeles-i a házukba, és halálra késelték a terhes nőt (négy jelenlévő vendégükkel együtt). A hollywood-i médiagépezet kíméletlen precizitással számolt be az esetről – több fotó is megjelent újságokban arról az ajtóról például, amire Tate vérével mázolták a feliratot: “disznó”. (Az ügy dokumentációjának nagy része az interneten is megtalálható.)

Nos, ezért kérik számon az árnyaltságot. Persze hozzáteszik (helyesen): mindez a szörnyűség, ami Polanskival történt, nem mentség arra, amit tett. Hiszen más áldozatok nem válnak erőszaktevővé. De mégis, valahogy empatizálnunk kéne vele… hiszen ő tudja, mi a szenvedés. Ezenkívül – ahogy az egyik, Samantha Geimer könyvéről megjelent cikk fogalmaz – “bonyolító tényező, hogy Polanski munkái tele vannak szépséggel és emberséggel”.
Na, ezen a ponton viszont elborul az agyam. Hát még mindig nem érti az írástudó, mi az ő felelőssége? Miféle elvtelen elitizmus munkál itt? Igen, azt gondolom, attól, hogy valaki erőszaktevő, még hozhat létre művészileg értékes dolgokat. Csak arra kéne nagyon odafigyelni, hogy az a két dolog hogyan kerül relációba egymással, és hogy az utóbbi tényleg ne lehessen mentség bármire. És nincs “de…”.

“Szokatlan érzések ezek” – írja az egyik cikk az esettel kapcsolatos düh és együttérzés egyidejű átélése kapcsán. “Modern világunk nem ösztökél minket arra, hogy bárkit vagy bármit is árnyaltan lássunk. Az emberek hősök vagy gazemberek, áldozatok vagy elkövetők, néha egyik sem, de soha mindkettő.”
Én sem szeretem, ha egybitesre redukálódnak ilyen összetett kérdések, de azt lehetne esetleg, hogy a nők elleni világméretű, intézményes erőszakot végre annak lássuk, ami: erőszaknak, és az ezzel kapcsolatos kijelentéseket ne kelljen vattacukor-puha közhelyekbe csomagolni?
Pontosan az az egyik legnyilvánvalóbb bizonyíték a nők elleni erőszak intézményes és mindent átszövő természetére, hogy egy olyan ember is képes erőszakot elkövetni (majd meglógni a felelősségrevonás elől), aki maga is mérhetetlenül sokat szenvedett.

Ez volna tehát a leegyszerűsítés? A ragaszkodás ahhoz, hogy MINDENKI vesse alá magát bizonyos törvényeknek? Szerintem ez nem az árnyalt gondolkodás hiánya, hanem egy univerzális szabály számonkérése, ami egyébiránt mindenkitől ugyanazt az önfegyelmet követeli. Pontosan ez a döbbenetes az elit viselkedésében, hogy szent meggyőződésük: közülük mindenki Nagyon Speciális, és ezért különleges elbírálásban is kell részesüljön.

Egy túlélő megkísérli visszaszerezni a helyét a saját történetében

Valójában attól, hogy Polanski elismert művész, a társadalom megbecsült tagja és az elithez tartozik, csak rosszabb az egész. Hiszen ez azt jelenti, hogy mindig ő lesz a Fontos Ember. A lány és az ő története legfeljebb másodlagos, már ha számít egyáltalán. Történjék bármi, az emberek csodálják Polanski-t. A lány meg… maga a kellemetlenség, egy kínos lábjegyzet a férfi Magasztos Művészetén.

Ebből igyekszik kilépni Samantha Geimer, visszakövetelve identitását, amitől Polanski, a sajtó és a közvélemény fosztotta meg, évtizedekre. Prosti, Lolita, egy számító anya kiszolgáltatott gyereke – ezek csak a legelterjedtebb jelzők, amivel a korabeli sajtó illette Samanthá-t.
Képzeljük csak el, milyen lehet úgy középiskolába járni, hogy az összes osztálytársunk próbál a lehető legtávolabb maradni tőlünk, mivel a prűd és korlátolt szülők szerint egy megerőszakolt lány nem megfelelő társaság csemetéjük számára. Vagy milyen attól félni, hogy a botrány hatására az anyánk elveszíti a munkáját. Milyen az, amikor a telefon egyszerűen nem hallgat el, újabb és újabb újságíró követel riportot, és ha nem kapja meg az információt amit akar, hát ír helyette valamit. Milyen lehet azzal a tudattal randira készülődni fiatal nőként, hogy a potenciális partner szinte száz százalékos bizonyossággal hallott az esetről…

Ez a másodlagos viktimizációnak nevezett folyamat, ami gyakorlatilag minden erőszaktúlélőt érint többé vagy kevésbé. Samantha Geimer egyenesen azt mondja “… az ügy jelentése a rendőrségen, a nyomozás és a kórházi vizsgálat összességében nagyobb traumát jelentett, mint maga az incesztus.”
Jelenlegi harca sem Polanski ellen folyik, hanem az akkori és mostani riporterekkel, ügyvédekkel, a TV show-k pszichológusaival, és mindenkivel, aki a médián keresztül tovább tárgyiasítja őt. De vajon van-e egyáltalán lehetőség arról beszélni, hogy az áldozat nézőpontja megjelenik-e, és hogyan jelenik meg egy esettel kapcsolatban, miközben az áldozathibáztatás (és a tagadás, az elkövetők tisztára mosdatása) szinte kritikátlanul árad a sajtóból, a tárgyalótermekből, és markánsan jelen van a közvéleményben? Lehet-e arról beszélni, hogy hogyan teszünk még inkább áldozattá egy túlélőt a saját feltételezéseinkkel?

Samantha Geimer könyvének egyik legnagyobb értéke – amellett, hogy egy nemi erőszakot túlélő nő hangján szólal meg, ami sajnos még mindig igen ritka – valószínűleg abban a vitában rejlik, amit máris elindított. Itt az idő, hogy széleskörű társadalmi diskurzus kezdődjön a nemierőszak-kultúráról, és arról, hogy a média illetve a társadalom egésze hogyan asszisztál ehhez.


Ha segítségre és/vagy információra van szükséged:

http://www.nane.hu/
NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület
Bántalmazott nők és gyerekek segélyvonala: 06-80-505-101 (este 6 és 10 között)

http://keretkoalicio.blogspot.co.uk/
Segélyvonal szexuális erőszak áldozatai részére
Telefonszám: 06-40-630-006 (Kék szám)
Hívható hétfőnként 10–14, szerdánként 14–18, péntekenként 10–14 óráig.

http://muszajmunkacsoport.hu/
A MUSZÁJ munkacsoport (Munkacsoport a Gyerekkori Szexuális Abúzus Áldozatainak Jogaiért) célja, hogy magyar nyelven nyújtson segítséget a gyerekkori szexuális bántalmazás felnőtt túlélőinek.

http://www.stop-ferfieroszak.hu/telefonvonal
Információ és segítség férfiaknak. (Ha te is bántalmazol, ám változtatni akarsz magatartásodon, vagy tevékeny részt akarsz vállalni a nők és gyerekek elleni erőszak felszámolásában, hívd a linken található telefonszámot, a megadott időben.)

Hozzászólások betöltése