Mennyire feminista Hillary Clinton?

0
Küldés Kindle-re

Hillary Clinton az Amerikai Egyesült Államok első női elnökjelöltje, és a közvélemény-kutatások szerint nagy esélye van a győzelemre. Június elején a megkérdezettek 46%-a őt, 35%-a Donald Trumpot támogatta; 20%-uk egyikükre se szavazna. A kampány részben arra épül, hogy Hillary Clinton feminista, hiszen jogászi, szenátori pályája során, illetve férje elnöksége alatt is küzdött a nők egyenlőségéért, a diszkrimináció megszüntetéséért, megválasztása után pedig folytatná a megkezdett munkát. Úgy tűnik, az amerikai (és európai) feministák jelentős része örülne, ha egy nő kerülne az USA élére és ezt a mozgalom szimbolikus győzelmének látnák. A 82 éves feminista ikon, Gloria Steinem is Clintont támogatja, a kritikusokat pedig elintézi annyival, hogy saját rosszul működő kapcsolataik miatt irigykednek Hillary házasságára, befolyásos férjére. Egy elhíresült beszédében elítéli a demokrata rivális, Sanders mellett kiálló fiatal nőket, akik szerinte valójában csak a fiúk figyelmét szeretnék elnyerni: „A nők inkább támogatják Clintont, mint a férfiak. A férfiak azért jellemzően konzervatívabbak, mert ahogy idősödnek, egyre több a hatalmuk; a nők pedig idővel egyre kevesebb hatalommal bírnak, ezért radikalizálódnak. Egyre nagyobb eséllyel válnak aktivistává. Fiatalon pedig az foglalkoztat: ’Hol vannak a fiúk? A fiúk Bernie-vel vannak’.” Más feministák úgy látják, hogy Hillary Clinton nem az ő nézeteiket képviseli, és tartanak tőle, hogy intézkedései a nők diszkriminációjának csökkentése helyett az egyenlőtlenségeket növelnék. A cikkben ezeket a kritikákat bemutatva amellett érvelek, hogy az elnökjelölt liberális alapú elvei és eddigi tevékenységei nem elegendőek a szükséges társadalmi változások eléréséhez, és nem egyeztethetőek össze a feminista mozgalom követeléseivel.

Az Élő történelem című, 2003-ban megjelent önéletrajzi könyvben olvashatunk arról, hogy Hillary Clintont Latin-Amerikában vagy Ázsiában járva a nők életkörülményei is foglalkoztatták, és gyakran hangoztatta, a nők jogai emberi jogok. Saját magára a nők önzetlen támogatójaként gondol: „milyen jó, mert azt érzem, hogy a világ összes asszonyával kapcsolatban állok, és szolidáris vagyok velük” (349.o.) A kritikusok szerint ezek csak üres szólamok, és Clinton elnökké választása valójában nem a feminizmus győzelmét, a nők egyenlőségének növelését jelentené és segítené elő, hanem kizárólag a fehér feminizmusét. A nők közül várhatóan (továbbra is) csak a fehérek, és elsősorban a középosztálybeliek részesülnének a privilégiumokból. Erre utal többek között, hogy férjével, Bill Clintonnal annak elnöksége alatt csökkentették a szegénységben élő nőknek és gyerekeknek juttatott szövetségi támogatásokat; illetve támogatták a drogok elleni szigorú fellépést és a tömeges bebörtönzést, ami elsősorban a színes bőrű és latin-amerikai, szegénységben élő embereket sújtja. Bár természetesen Hillary Clintont nem kizárólag privilegizált helyzetű nők szeretnék elnökként látni, sok színes bőrű nő nem tartja őt megfelelő jelöltnek a rasszizmussal kapcsolatos vakfoltja miatt. Ők is úgy gondolják, hogy Hillary elsősorban fehér nőknek segítene az üvegplafon eltüntetésében és a fehéreket érintő kérdésekkel foglalkozik, külpolitikai és gazdasági intézkedései, céljai pedig nagy részben a latin-amerikai, közel-keleti nők helyzetét nehezítené. Nem bíznak benne, mert tettei gyakran nem tükrözik a szavait, nem tartják hiteles embernek.

Vitatható, mennyire áll az egyenlőség pártján egy olyan ember, aki az USA jellemzően militarista külpolitikájába illeszkedő tevékenysége miatt közvetve nők és gyerekek haláláért is felelős. Hillary Clinton támogatja az Egyesült Államok minél szélesebb körű katonai jelenlétét a világon, szenátorként megszavazta a 2003-as iraki inváziót és az ENSZ-ben is felszólalt mellette, illetve az afganisztáni, líbiai és szíriai katonai beavatkozásokat is szükségesnek tartotta. Bírálói szerint gyakran beszél paternalisztikus és rasszista módon az irakiakról. Támogatta a mexikói határ további militarizálását és a papírokkal nem rendelkező menekültek letartóztatását, az izraeli-palesztin háborúban pedig a palesztinokat tette felelőssé országuk bombázásáért. Tévedés lenne azt hinni, hogy változtatott a hozzáállásán: az orlandoi tömegmészárlást követően Donald Trumppal egyetértésben úgy gondolta, hogy a megoldás az ISIS szíriai és iraki bombázása lenne, annak ellenére, hogy nem találtak operatív kapcsolatot a terrorszervezet és a lövöldöző között. Az USA agresszív külpolitikáját egyáltalán nem tartja problémásnak, könyvében is megjelennek az ezzel kapcsolatos nézetei: „szentül hiszem, hogy a boszniai tömegmészárlást csak azzal lehet megállítani, ha szelektív légicsapást mérünk szerbiai célpontokra” (196.o.) És bár a vietnámi háború ellen még férjével együtt tüntettek (elsősorban az amerikai áldozatok és a háború „értelmetlensége” miatt aggódva), Bill „örömmel harcolt volna a II. világháborúban, mert annak a háborúnak kristálytiszta célja volt” (270.o.). Elismeri, hogy az amerikai kormányoknak hiba volt diktatórikus rezsimeket támogatniuk, míg ő maga nem feltétlenül látja át az autokratikus vezetés veszélyeit. Egyiptomi látogatását követően például az azóta börtönre ítélt volt egyiptomi elnök korábbi tetteit azzal mentegette, hogy nehéz körülmények között kellett egyensúlyt teremtenie, ami „félelmetes kihívás, valószínűleg ezért illették Mubarak taktikáját sokszor azzal a kritikával, hogy túlságosan autokratikus” (286.o.)

A középosztálybeli családból származó Hillary Clinton politikai szerepvállalásai során nagy szerepet szánt a szegénység elleni küzdelemnek. Vitathatatlan érdeme, hogy gyerekjóléti intézményeknél végzett jogi munkája segítségével sokat tett többek között azért, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek megfelelő iskoláztatást kapjanak; a nők és gyerekek diszkriminációja ellen pedig már középiskolás évei óta küzd. Férjével együtt dolgozott – annak elnöksége idején – egy átfogó egészségügyi reform megvalósításán, ami lehetővé tette volna, hogy az alacsony jövedelmű emberek is hozzájussanak a szolgáltatásokhoz. Bírálói szerint ugyanakkor a humánus elveknek ellentmond, hogy az az imperialista, vállalati kapitalista rendszer, aminek fenntartását Hillary minden eszközzel támogatja, valójában csak kevesek érdekeit képviseli. Egyesek szóhasználatában az elnökjelölt a „neoliberális rémálom”, mert hisz abban, hogy a szabadpiachoz kapcsolódó folyamatok képesek megállítani a klímaváltozást, eltörlik az egyenlőtlenségeket; az emberek pedig pusztán „humán tőkét” jelentenek a számára. Hillary „feminizmusa” korlátozott, kirekesztő, az államhatalom és a tőke érdekeit szolgálja, nem pedig a nőket, gyerekeket vagy más, diszkriminált csoportokat. A „nagyvállalati feminizmus” (corporate feminism) megtestesítője, amit a leginkább az a tény bizonyít, hogy 1986 és 1992 között a Walmart egyik bizottságának elnökeként semmilyen problémát nem látott annak működésében és üzletpolitikájában; a Walton család (a Walmart alapítói) pedig dollármilliókkal támogatta a Clinton Foundation-t és százezreket költött Hillary kampányára. Egy 2011-es cikk szerint a Walmart dolgozóinak nem jár(t) fizetett pihenő vagy ebédszünet munkaidőben, a fizetésük a sok túlóra ellenére is alacsony, illetve erős a nemi alapú diszkrimináció (a nők kevesebbet keresnek, mint a férfi munkavállalók). Hillary nem emelte fel a szavát, amikor a vállalat a dolgozók szakszervezetei ellen lépett fel. Egy nyilatkozata alapján pedig érzéketlennek tűnik a társadalmi problémákra, osztályszintű egyenlőtlenségekre: „Nem bírom elviselni a nyavalygást, sem azt a bénultságot, amibe emberek a döntéseik következményei miatt beleesnek. Olyan időket élünk, amikor a választható lehetőségek száma végtelen… A pénz nyilván jól jön, és egész sokat segít, ha az ember jó anyagi körülmények közé születik, de ehhez még csak pénzre sincs szükség. Magadon viszont dolgoznod kell. Csinálj valamit!”

A gazdasággal, az USA hatalmával, a háborúkkal kapcsolatos nézetek és döntések nem választhatóak külön a nők egyenlőségének, a nők elleni erőszak megszüntetésének kérdésétől. Hiba lenne azt gondolni, hogy valaki feminista, csak azért, mert arról szónokol, milyen fontosak a nők jogai, miközben a nőket (is) hátrányos helyzetbe hozó döntéseket hoz. Hillary Clinton fent említett tettei és idézett nyilatkozatai nők tömegeinek ártanak. Emellett az sem vall feminista szemléletmódra, ahogy férje más nőkkel való „viszonyaira” reagált. A Lewinsky-ügy kirobbanása után elmondása szerint csalódott Billben, dühös volt rá, és erkölcstelennek látta a viselkedését, de úgy gondolta, hogy ez a család magánügye. Ezzel egyet lehet érteni, de egy feminista fejében az a kérdés is felmerülne, vajon mennyire lehetett a Bill és Monica közötti „kapcsolat” egyenrangú, kölcsönös beleegyezésen alapuló, miközben a nő az elnök gyakornokaként dolgozott. Hillary Clinton ezzel a problémával nem foglalkozik önéletrajzi könyvében, ahol egyébként hosszú oldalakat szentel a témának. Emellett elsikkadt, hogy Bill Clintont több nő is vádolta szexuális zaklatással vagy erőszakkal, de Hillary mindig kiállt a férje mellett. Az egyik áldozat, Juanita Broaddrick nemcsak arról beszélt nyilvánosan, hogy Bill 35 éves korában megerőszakolta, hanem arról is, hogy Hillary megpróbálta őt elhallgattatni. Az elnökjelölt támogatói hivatkozhatnak arra, hogy ezek hamis vádak, és csak az ellenfelei próbálják őt besározni. De jól tudjuk, hogy a szexuális bántalmazás milyen gyakori és valós probléma, és milyen nagy eséllyel követik el nagy hatalommal rendelkező férfiak. Hillary tehát nemcsak gazdasági, politikai döntéseiben állt azokat helyeselve, vagy aktívan közreműködve a férje mellett, hanem annak magánéleti „botlásaiban” is. Majd többek között szenátorként is bizonyította, hogy a szabad piac, a nagyvállalatok érdekei, és a „terrorizmus elleni harc” előbbre valók számára a nők jogainál. Ezek alapján nehéz lenne azt mondani, hogy Hillary Clinton jó választás lenne az USA-nak vagy a feminizmusnak, legfeljebb a kisebbik rossz.

Irodalom:

Hillary Rodham Clinton (2003): Élő történelem. Geopen, Budapest

Hozzászólások betöltése