Miért veszélyes a válási mediáció?

1
Küldés Kindle-re

A párkapcsolatok rendezésének, a válás megkönnyítésének egyre elterjedtebb eszköze Magyarországon is a mediáció, ami a hagyományos „békéltetési” módszerek mai alkalmazását jelenti, és egy 2013-as törvény alapján gyerekelhelyezési, családjogi ügyekben kötelező alkalmazni a bíróságokon. Bár a nők és gyerekek elleni erőszakkal foglalkozó (a nemi alapú elnyomásra érzékeny és az ezzel kapcsolatos irodalmat ismerő) szakemberek évek óta hangoztatják, hogy egyenlőtlen kapcsolatok esetében a mediáció kifejezetten káros, egyelőre a módszer alkalmazásának irányába ható nyomás erősebbnek bizonyul. A köztudatban is az a nézet terjedt el, ami szerint a mediáció hasznos, megkönnyíti a válást.

Minden kapcsolatban fontos, hogy két (vagy több) ember egymásra figyelve tudjon beszélgetni, vitatkozni. Sok könyv foglalkozik az erőszakmentes, asszertív, együttműködő kommunikáció elméletével és gyakorlatával; néhány szakember (pl. Carl Rogers) szerint akár nemzetközi konfliktusokat is meg lehetne oldani ezekkel a módszerekkel. Emellett tudjuk, hogy csak azzal lehet együttműködően kommunikálni, aki önként képes az együttműködésre, veszélyes helyzetekben pedig nem igazán van tere ezeknek a módszereknek (Rosenberg, 2001). Igaz, hogy csak kevesen tanultak meg asszertívan vitatkozni, sok párkapcsolat mégsem kommunikációs problémák, hanem a tagok közti hatalmi különbség miatt nem működik, és ilyenkor a válás életmentő lehet (Gordon és Burch, 2001). Vagyis érdekes módon azok a pszichológusok, családokkal foglalkozó szakemberek, akik jártasak az együttműködő kommunikáció elméletében és gyakorlatában, tisztában vannak a párkapcsolati erőszak természetével, és azzal, hogy ennek felmerülése esetén nem használhatóak, vagy legalábbis nem elégségesek a módszereik.

Egy, a mediációról szóló könyv (Strasser és mtsai, 2005) szerzőire nagy befolyással volt Rogers, aki szerint a konfliktusok megkerülhetetlenek, és minden vita érzelmi töltetű. A szerzők leírják, hogy a mediációban a feleket olyan megegyezés irányába kell terelni, amit mindketten elfogadnak; segíteni kell őket abban, hogy beszéljenek valódi indítékaikról; belássák, hogy a konfliktus feloldható, ha mindketten változtatnak a viselkedésükön. A mediátorok feltételezik, hogy a konfliktus oka a kommunikáció elakadása. Leírják, hogy a mediáció az alternatív konfliktusmegoldás egyik formája, nálunk csak 2000 óta használják, főleg egészségügyi, munkaügyi vitákban. A könyv több olyan helyzetet is felsorol, amit nem ajánlott peren kívül, mediációval megoldani: ide tartoznak pl. azok az esetek, amelyeknél biztonsági okokból bírósági döntésre van szükség. Sőt, a szerzők külön kiemelik, hogy ha az egyik fél csak büntetni akarja a másikat, akkor nehéz mediálni, és ez az oka annak, hogy sokszor sikertelen a családon belüli mediáció. Bár nem ellenzik nyíltan a módszer használatát ilyen esetekben, a könyvben ismertetett esettanulmányok között nincs egy válási vagy párkapcsolati mediáció sem. Más szerzők (Barcy és Szamos, 2002) is kiemelik, hogy nem oldhatóak meg mediációval azok a konfliktusok, amelyekben erőszak vagy a zaklatás fordul elő. Nem kedvezőek a körülmények, ha jelentős hatalmi különbség van a felek között, ha felsőbb hatóságra van szükség a döntéshozáshoz (bűnügyeknél szükség van a formális eljárásra), ha alapvető jogok kerülnek veszélybe, vagy ha az egyik fél biztonsága függ az ügy kimenetelétől. A mediátornak kötelessége egyenlő feltételeket biztosítani, és ehhez hozzátartozik, hogy ismernie kell a rasszizmus és a szexizmus természetét, fel kell lépnie a szexista vagy más módon diszkriminatív kommunikáció ellen. A módszer csak akkor működik, ha a felek hajlandóak meghallgatni a másikat, illetve el tudják mondani saját véleményüket. A szerzők azt ajánlják, hogy hatalmi különbség esetén a mediátor erősítse meg a kevesebb hatalommal rendelkező feleket.

Tehát az erőszakmentes kommunikációval kapcsolatos tapasztalatok, illetve a mediációt gyakorló szakemberek állításai is azt a nézetet erősítik meg, miszerint a módszer alkalmazása kérdéses, sok esetben kifejezetten veszélyes lehet bántalmazó kapcsolatok esetében. A Patent Egyesület tanulmánya a releváns szakirodalom és a bántalmazott nőkkel folytatott munkából levont következtetések alapján érthetően és logikusan, példákkal illusztrálva foglalja össze, miért nem javasolt ilyenkor a mediáció használata. A párkapcsolati erőszak oka a nemek közti egyenlőtlenség, hiszen a heteroszexuális kapcsolatokban az elkövetők túlnyomórészt férfiak, és az erőszakot a nők feletti hatalom gyakorlására használják. Nem valósul tehát meg a felek közti egyenlőség kívánalma, ami a mediáció egyik alapfeltétele, és sok ilyen esetben nem teljesül az a kívánalom sem, hogy a felek félelem nélkül beszélhessenek, illetve motiváltak legyenek a békés megoldásban. Az erőszakos férfiak nem törekszenek megegyezésre, céljuk továbbra is a hatalomgyakorlás, a mediációt is megfélemlítésre használják: néhányan szóban vagy fizikailag bántalmazzák a nőt a mediáció során is. Ráadásul a külvilág felé nagyon megnyerőnek tűnhetnek, akár a szakembereket is képesek manipulálni, maguk mellé állítani: „A Patent Egyesület már idézett jogsegélyesetében, amikor a pár belépett a mediációra, a férfi le akarta segíteni a nőről a kabátot, mire a nő elhúzódott, hiszen az előbb pofozta meg. A mediátor később kérdőre vonta a nőt, hogy miért olyan elutasító a férfi kedves gesztusával szemben, és hosszasan beszélt neki az együttműködés fontosságáról.” A nők gyakran valamilyen kényszer hatására döntenek a mediáció mellett (mert különben nem tartják őket együttműködőnek), tehát sérül az önkéntesség feltétele is, illetve a férfi meg is félemlítheti a nőt, hogy ne képviselje saját érdekeit. Emellett a párkapcsolati, családon belüli erőszak bűncselekmény, amiért büntetés járna, a mediációval történő megegyezés viszont azt közvetíti a társadalom felé, hogy az ilyen típusú ügyek nem komolyak, nem szükséges az állami beavatkozás.

A magát gyerekközpontúnak tartó Kardos Ferenc is kiemeli a mediációról szóló könyvében, hogy nem javasolt a mediáció, ha például az egyik félnek kevés az önbizalma, illetve fontos utánanézni annak, hogy előfordult-e tettlegesség a családban; ugyanakkor annak is, hogy egy „feminista” hatással volt-e a kapcsolatra. Szerinte ugyanis: „A családon belüli erőszak eseteit előszeretettel állítják be úgy a feministák, mint a védtelen nők tragédiáját. Pedig a kép ennél árnyaltabb.” (144. o.) Ezt a kijelentést arra alapozza, hogy az anya gyakran a szakemberek kérése ellenére is találkozik az apával, és „üldöző-üldözött játszmát” játszanak. (Miközben tudjuk, milyen nehéz elszakadni a bántalmazó férfiaktól, és a nők nagyon gyakran nem önszántukból találkoznak velük.) Kardos a gyerekek érdekét védené a családban azzal, hogy kihangsúlyozza, az ő pártjukon kell állni, az ő érdekeit kell nézni, és „baklövésnek” tartja, ha a kapcsolattartó szülő ittasan jön a gyerekért vagy elrabolja őt, kiszámíthatatlan, évekig nem keresi a gyereket. Vagyis látszólag kiáll a gyerekek mellett, de valójában rengeteg olyan kijelentést tesz, amiből kitűnik, hogy nincs tisztában a bántalmazás természetével, így nem is képviselheti a családon belüli erőszak áldozatait. Ha ugyanis egy szakember nem látja át, hogy ilyen esetekben a bántalmazó (és nem csupán „baklövéseket” elkövető) apák felelősek az erőszakért, ami nemcsak az anyát, hanem a gyereket is traumatizálja, akkor valójában nem nevezhető gyerekpártinak. (Arról, hogy mi várható egy bántalmazó apától válás után, illetve milyen hatásai vannak a bántalmazásnak a családra, rengeteg hasznos információt kaphatunk a Lehet-e jó apa a bántalmazó? című könyvből.) Ráadásul könyvében egy olyan család- és párterapeutával (Komlósi Piroskával) készített interjúval illusztrálja mondanivalóját, aki szerint ma az az egyik legnagyobb probléma a családokban, hogy a gyerek mindent megkap a szülőtől, és nem tudja ezt viszonozni, illetve hogy a munkában elfáradt nők „nem gondolnak arra, hogy az utolsó csepp kis energiájukkal szánjanak 5-10 percet, fél órát a férjükre.” (220. o.). Szerinte azok a családok működnek jól, amelyekben az anya kiharcolja, hogy minden nap együtt vacsorázzanak. Vagyis szó sincs nők, gyerekek elleni erőszakról: mindenki egyformán felelős a problémákért (úgy tűnik, a gyerekek is), míg a család jóllétéért csak a nőket terheli a felelősség.

A mediátor, illetve a mediáció mint rendszer általában nem elég érzékeny a férfiak által elkövetett erőszakra, a hatalmi különbségekre, és nem veszi figyelembe, hogy ezekben az esetekben nem adottak a mediáláshoz szükséges alapvető feltételek. Ez valószínűleg akkor is igaz, ha a szakember nem annyira nyíltan nő- és feministaellenes, mint a fent idézett Kardos. Félő, hogy pl. a Barcy és Szamos által a mediátor kötelességének tartott intézkedések (a szexizmus elleni fellépés, a hatalmi viszonyok kiegyenlítése) megvalósítására nem minden szakember fordít figyelmet, vagy azokat lehetetlen lenne megvalósítani. Így lényegében veszélyezteti a bántalmazott nőt, a gyerekeket (olyan esetekben, amikor kérdés, hogy melyik szülő és milyen feltételek mellett gyakorolja a gyerekfelügyeletet), illetve legitimálja az erőszakot azzal, hogy nem mutat rá a bántalmazó felelősségére. Vannak olyan bántalmazott nők, akik azt gondolják, a mediáció segítségével a külvilág előtt is kiderül majd, hogy viselkedik a férjük, és végre külső segítséget kapnak. Az elvárás sajnos nem reális, hiszen ezek a férfiak általában nagyon megnyerőnek tűnnek mások előtt, és képesek elhitetni, hogy a bántalmazás nem történt meg, vagy nem volt jelentős mértékű. Ha ingerülten, agresszívan viselkednek, a nők elleni erőszak témájában nem elég képzett mediátorok ezt könnyen a nő hibájának róhatják fel, hiszen ők a házassági problémákat általában a két fél egyenlő felelősségének tartják. Az is kérdéses, mennyire lehet hasznos a szülő-gyerek mediáció, amit elsősorban kamaszoknál használnak: a hatalmi viszonyok itt sem kiegyenlítettek, és egy bántalmazó szülő jelenlétében nem várható, hogy a gyerek őszintén beszél a problémáiról. Vagyis a bántalmazás jelenléte esetén nem lenne szabad mediációt használni, főleg egy olyan országban, ahol még a szakemberek jelentős része sem ismeri a nők elleni erőszak természetét és okait.

 Irodalom:

Bancroft, L., Silverman, J. G., Ritchie, D. (2013) Lehet-e jó apa a bántalmazó? A partnerbántalmazás hatása a szülő-gyermek kapcsolatra. Háttér, Budapest.

Barcy, M., Szamos, E. (2002) „Mediare necesse est” A mediáció társadalmi alkalmazása. Animula, Budapest.

Gordon, T., Burch, N.  (2001) Emberi kapcsolatok. Hogyan építhetjük, hogyan rontjuk el. Gordon Könyvek, Budapest.

Dr. Kardos, F. (2011) Gyermekközpontú közvetítés. Kapcsolatügyeleti mediáció. Kapcsolat 2000 Pszichológiai Betéti Társaság, Budapest.

Rosenberg, M. B. (2001) A szavak ablakok vagy falak. Erőszakmentes kommunikáció. Agykontroll Kft, Budapest.

Strasser, F., Randolph, P. (2005) Mediácó. A konfliktusmegoldás lélektani aspektusai. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest.

Hozzászólások betöltése