Önigazolás, hamis emlékek vagy elfojtás?

4
Küldés Kindle-re

Sokszor fordul elő, hogy a tudományos szemlélet nem, vagy csak bizonyos keretek között ad választ nekem egy-egy fontos pszichológiai problémára. (Persze az is kérdés, mit nevezhetünk tudományosnak, és mennyire gender- vagy kisebbségérzékeny a tudomány általában). Van, hogy az elméletek összezavarnak, ezért saját belátásomra kell hagyatkoznom vagy (kicsit patetikusabban fogalmazva) arra, amiben hiszek. Ide sorolhatóak a gyerekkori szexuális abúzust, incesztust túlélő emberek emlékei, amikről nem gondolom, hogy valóságtartalmukat meg kellene kérdőjeleznem. Egyes pszichológusok szerint viszont gyakran figyelembe kell vennünk ilyenkor a hamis emlékek, a konfabulálás megjelenésének lehetőségét. A téma illusztrálásához bemutatnék néhány, egymásnak is ellentmondó elméletet.

Régóta tudjuk, hogy az úgynevezett énvédő mechanizmusoknak- ezen belül az önigazolásnak is – fontos szerepük van abban, hogy megküzdjünk a szorongást okozó helyzetekkel. Mindenki hazudik néha másoknak vagy saját magának is-el kell fogadni, hogy ez egy létező jelenség. Az viszont nagy károkat okozhat, amikor a szakember erre a jelenségre próbál mindent visszavezetni, és úgy állítja be az emlékek nem mindig logikus szerveződését, a felejtést vagy a visszanyert emlékeket, mintha annak célja kizárólag saját kognitív disszonanciánk csökkentése lenne.

A szociálpszichológus Aronson, akinek A társas lény című könyvét rengetegen olvasták, és alapmű a pszichológiát bármilyen formában tanulóknak, hatalmas tekintélynek számít. Éppen ezért nagy súlya van annak is, amit és ahogy az emlékezésről ír. Egyik, Carol Tavris-szal közösen írt könyvében (2009) szó van többek között arról, hogyan emlékszünk a gyerekkorban átélt bántalmazásra, illetve a gyerekként vagy és felnőtt nőként elszenvedett szexuális zaklatásra, erőszakra, majd hogyan vagyunk képesek minderről akár több évtized elteltével beszélni. Aronsonék szerint elsősorban azért emlékszünk rosszul egy eseményre, mert disszonanciacsökkentő torzítást alkalmazunk. A szüleink „hibáztatásának” pedig az lehet a célja, hogy csökkentsük saját tökéletlenségünkkel kapcsolatos rossz érzéseinket. Úgy gondolják, hogy rengeteg esetben „derül ki” egy gyerekkori szenvedéstörténetről, hogy nem igaz; illetve az incesztussal kapcsolatos emlékeket „állítólag” fojtják el majd nyerik vissza később a terápia során az emberek. Aronson és Tavris elutasítják az analitikus, pszichodinamikus terápiát, és kijelentik, hogy például a pánikrohamokat, a depressziót vagy a táplálkozási rendellenességeket kognitív és a behaviorista módszerekkel kell kezelni, amelyek éppen olyan hatásosak, mint a gyógyszeres kezelés. Nem derül ki, hogy milyen saját terápiás tapasztalatokra alapozzák következtetéseiket, és mi alapján kérőjelezik meg a feltárt gyerekkori traumákkal végzett pszichológusi munkát, illetve ezeknek az emlékeknek a létjogosultságát. Mivel a ’80-as és ’90-es években sok olyan felnőtt számolt be terápia hatására gyerekkorban elszenvedett szexuális zaklatástól, akiknek történeteit a hozzátartozók nem tudták megerősíteni, a szerzők általánosságban kérdőjelezik meg az elfojtás jelentőségét. Úgy gondolják, hogy ha a zaklatás traumatikus volt, nem valószínű, hogy elfelejtjük (ahogy a Holokausztot sem felejtették el a túlélők), ha pedig elfelejtjük, nem volt traumatikus. Szerintük a terapeutáknak kételkedniük kellene, ahelyett, hogy mindent elhisznek, amit a kliens mond; tudományosan kell gondolkodniuk, hogy felfedezhessék a történetekben az önigazolásra való törekvést.

Aronsonék elméletével szemben a szakirodalom és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy a gyerekkori bántalmazás, az incesztus túlélői akár évekig, évtizedekig elfojtják emlékeiket, hiszen a környezetük nem hisz nekik, az elkövető pedig érzelmi ráhatással eléri, hogy ne merjenek beszélni. Emellett szégyellik is magukat, és nem tudják feldolgozni, ami velük történt, hiszen (főleg gyerekként) ha tudatosítanák, hogy szüleik bántották őket, az végzetes következményekkel járhatna (lásd pl.: Herman, 2003). Ezért sokkal könnyebb útnak tűnik az elfojtás, ami az én védelmének nagyon fontos eszköze. Az emlékek a terápia alatt, vagy valamilyen kiváltó esemény hatására sokszor szinte a semmiből tűnnek elő. Az ilyen áldozatokkal való munkában alapvető, hogy higgyünk a klienseknek; és csak nagyon ritkán fordul elő az az eset, amire a szerzők az elméletet építik, hogy valaki tényleg hamis emlékeket gyárt. (Bár ekkor is valószínű, hogy az illetőt trauma érte, csak a valódi élményre nem akar, nem tud emlékezni.) Pont a traumatikus emlékek azok, amiket nagy eséllyel elfojtunk. Ráadásul az sem tűnik igaznak (bár itt inkább csak saját tapasztalataim alapján beszélek), hogy a felnőtt emberek többsége szüleit „hibáztatná”: a legtöbben inkább felmentik őket akkor is, ha nagyon súlyos bántalmazás érte őket gyerekkorukban.

Egy másik, az emlékezés hibáival foglalkozó kutató, Daniel Schachter (2003) viszont tisztában van vele, hogy a „felejtés” és az emlékek torzulása gyakran érzelmileg kiváltott folyamat. Többek között azt is hangsúlyozza, hogy a traumatikus emléket gyakran speciális memóriazárlat követi. Bár szerinte is léteznek hamis emlékek- amelyeket egyes kérdezők sokszor szuggesztív technikákkal válthatnak ki-, a zaklatást gyakran azért „felejti el” a túlélő, mert ha egy családtag bántotta, akkor az érzelmi és fizikai függőség gátolja az emlékezést; a traumatikus emlékek tudatosítása pedig szorongást keltene. A PTSD-re (az erőszakos eseményt követő tünetegyüttes, poszttraumás stresszbetegség) jellemző makacs emlékbetörésekkel is foglalkozik, és ezzel kapcsolatban leírja, hogy az érzelmek, gondolatok elfojtása később, a felidézés során intenzívebb élményt okozhat, ezért is van szükség biztonságos környezetre a traumatikus emlékek újraéléséhez.

Végül egy Mollon (1988, idézi: Fonagy és Target, 2005) nevű pszichológust hoznék fel példaként, aki véleményem szerint nagyon korrekt módon oldja meg a dilemmát. Szerinte általában a páciens visszaemlékezésének minősége és a bizonyítékok miatt nem kétséges, hogy történt-e zaklatás. Ha néha mégis, azt az analitikusnak és a páciensnek is el kell viselnie. Azt hiszem, hogy én inkább vállalom ezt a veszélyt pszichológusként, mint azt, hogy a traumák megkérdőjelezésével vagy tudományos bizonyítékok követelésével ártsak a kliensemnek.

Felhasznált irodalom:

Aronson, Elliot, Tavris, Carol (2009) Történtek hibák (de nem én tehetek róluk). Az önigazolás lélektana. Ab Ovo, Budapest.

Fonagy, Peter, Target, Mary (2005) Pszichoanalitikus elméletek a fejlődési pszichopatológia tükrében. Gondolat Kiadó, Budapest.

Herman, Judith, L. (2003) Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó, Budapest.

Schacter, Daniel L. (2002) Az emlékezet hét bűne. Hogyan felejt és emlékszik az elme? HVG Kiadói Rt., Budapest.

4 hozzászólás

  1. Lara

    Hogyan dolgoz fel az ember olyan élményeket, amikről nem tudja, hogy valóságosak-e vagy csak a képzelete szüleményei? Engem egészen fiatal (gyerek) korom óta foglalkoztat az a kérdés, hogy bántott-e az apám, és pont emiatt nem tudtam nagyon senkivel se megosztani, vagy bármilyen szinten túllépni rajta, mert ami emlékem van az egészről, arról nem tudom, hogy valós-e vagy csak fantázia.

    Válasz
    1. Pál Móni Szerző

      Nehéz kérdés, de én azt mondanám hogy sajnos ilyenkor valószínűleg megtörtént dologról van szó. Azért is kérdőjelezik meg sokan az ilyen emlékeket, mert nehéz elhinni, hogy bántotta őket valamelyik szülőjük, illetve a társadalmi nyomás se kedvez a feltárásnak.

      Válasz
  2. Lara

    Elvileg annyira nem lenne nehéz elhinni, elég őrült dolog történt a gyerekkoromban, szégyenteljes és megalázó dolgok is (ha ez lenne a felejtés kritériuma), de ezekre mind konkrétan emlékszem. És van egy szexuális jellegű emlékem, ami csak egy helyzet, egy kép, de egészen más mint a többi emlék. Az foglalkoztat, hogy mitől, miért különbözne ez más traumatikus emlékektől, ha valóban egy emlékről van szó. Meg sok egyéb dolog is, emlékek, ami erre utal, de ez már attól függ hogyan értelmezem ezt az emléket. Ha kívülről nézném a saját történetemet, akkor azt mondanám, hogy elég valószínű, hogy ezt a gyereket bántotta az apja, de belülről nem tudok megszabadulni ettől a bizonytalanságtól. Nem is nagyon van mód rá, hogy megszabaduljak – nem túl valószínű, hogy odaáll elém az apám, és elmondja, hogy nézd kislányom, ez és ez történt, ha ez történt. Viszont ez az egész nagyon nagy hatással volt és van az életemre, miközben nem lehet beszélni róla, még annyira se, mint egy olyan bántalmazásról, amire emlékszik az ember, mert ha beszélnék róla azt érezném, hogy csaló vagyok. Kire haragudjak ebben az esetben? Apámra, egy esetleg meg sem történt dolog miatt, vagy magamra, hogy egy elképzelt dologgal megmérgeztem a saját életemet. És ha igaz, akkor annak következményei vannak a jelenben is, szóval akkor bánthatott mást is, bánthatja az unokáit is, és nekem módomban állna (?) ezt megakadályozni. Nehéz ügy.

    Válasz
    1. Pál Móni Szerző

      Az apádat tényleg nem lenne jó ötlet megkérdezni. Lehet, hogy bántóan viselkedne vagy mindent letagadna (sajnos általában ez a tapasztalat). Csak azt tudom javasolni, hogy ha teheted, mindenképpen keress fel egy olyan pszichológust, aki kellően empatikus és segíteni tud a feltárásban. A terápia alatt elő fognak jönni az emlékeid és dolgozni tudtok rajta.

      Válasz

Hozzászólás írása

E-mail címedet nem tesszük közzé. A kötelezően kitöltendő mezőket * jelöli.

A hozzászólásokat moderáljuk. Csak elfogadás után jelennek meg.