Üzenet az aktivista férfiaknak…

0
Küldés Kindle-re

…és néhány gondolat a körükben tapasztalható szexizmusról 

Azt mondják, a nők munkájának sosincs vége, és tényleg, én is itt ülök, hogy egy olyan cikket írjak, amit egy férfinek kellene megírnia. Kezdem azt gondolni, hogy van valami ebben a mondásban.

Számtalan nő tapasztalja, hogy a saját férfi elvtársai – magukat anarchistának és forradalmárnak nevező férfiak – néznek rajta keresztül, fojtják belé a szót, fogják vissza, hurrogják le, használják ki, bántalmazzák vagy erőszakolják meg. A magukat feministának tartó férfiak azonnal ugranak egy-egy szexista megjegyzésre a saját aktivista közegükben, viszont simán szó nélkül hagyják őket a nem annyira PC (politikailag korrekt) barátaik körében. Ezek a férfiak hangosan kifakadnak, ha szexuális erőszak elkövetőkről hallanak, de amikor a saját barátnőjük nemet mond nekik, minden további nélkül belezsarolják vagy -kényszerítik az aktusba. Persze ez nem számít erőszaknak, hiszen ők ellenzik a szexizmust! Egyes férfiak arra használják a feminista szövegüket, hogy nőket szedjenek fel vele. Vannak férfiak, akik örömmel dörgölik bele mások orrát a szexista hibáikba, de amikor velük teszi valaki ugyanezt, akkor azonnal védekező állásba helyezkednek. Mélységesen felháborodnak, ha valaki nekik jelzi vissza, hogy hibáztak – ahelyett, hogy elgondolkodnának a dolgon és megpróbálnák jóvá tenni a hibát.

Azt már tudjuk, hogy minden férfi szexista[1], csakúgy mint ahogy minden fehér ember rasszista a társadalmi berendezkedésünk miatt. A fehér emberek még mindig kiváltságosak az etnikai kisebbségekhez tartozókkal szemben, a férfiak pedig a nőkkel szemben élveznek előjogokat. Ebbe beleszületve nagyon nehéz megtörni ezt a láncot, különösen, ha elmulasztjuk az önvizsgálatot. Amint egy férfi kifüggeszti magára a „FORRADALMÁR” [„RENDSZERKRITIKUS”, „BALOLDALI”, „LIBERÁLIS”, „ANARCHISTA” stb. – a fordítók megjegyzése] címkét és elismeri egy probléma létezését, jellemzően azt gondolja, hogy innentől kezdve ő már nem is része az adott problémának. Pedig dehogynem.

A férfiak a szexizmust mind a mai napig másodlagos kérdésként kezelik. Olyan, mintha az elnyomások fontossági sorrendbe volnának rendezve – de ki állította fel a sorrendet? Mintha azt mondanánk, „először a rasszizmus ellen küzdünk, mert már úgyis tudjuk, hogyan kell nácikat verni és aztán lehet, hogy foglalkozunk majd a szexizmussal, a kapitalizmussal, a homofóbiával, aszerint, hogy melyik fenyegeti legkevésbé az előjogainkat. És aztán, ha még maradt időnk, a sör meg már elfogyott, olvasunk kicsit az életkor vagy fogyatékosság alapú elnyomásról vagy az állatjogokról. És ha igazán menők vagyunk, akkor mindegyik témáról tájékozódunk egy kicsit, hogy a következő aktivista találkozón jó benyomást keltsünk.

Mi történt az átkozott egyenlőséggel? Hogyan váltak bizonyos izmusok fontosabbá, mint a többi? A témáról akár könyvet is írhatnánk „Hogyan legyünk menők az aktivista szcénában a lehető legtöbb előjog megtartása mellett?” címmel.

Kiábrándító, hogy oda jutottunk, hogy saját magunkon és a politikai korrektségünkön kívül senki és semmi más nem érdekel minket. És itt megint csak visszakanyarodhatunk a „feminista” férfiakhoz, akik baromira törődnek a nőkkel (vagy legalábbis a megdugásukkal), egészen addig, amíg ez nem kezdi ki az előjogaikat. Ezért én arra buzdítanék minden, magát feministának vagy antiszexistának valló férfit: gondoljátok végig, hogy a szavak, amiket olyan ügyesen forgattok, mennyire hangzanak hitelesen a ti szátokból! Kérdezzétek meg a legjobb barátotokat vagy a kedveseteket, hogy ők mit gondolnak, szerintük mennyire vagytok feministák, és mikor viselkedtek szexista módon.

Bántónak érzed ezt az írást? Csak arra használod az elnyomásról szerzett tudásodat, hogy jó színben tüntesd fel magad, ahelyett, hogy változtatnál a dolgokon? Nem bírod végighallgatni, ha egy nő beszél? Előfordult, hogy úgy gondoltad, rendben van kérdezés nélkül megérinteni valakit? Volt, hogy kiakadtál, amikor egy nő megkért, szállj szembe valami szexista baromsággal? Akkor menj a fenébe – te mondtad, hogy forradalmár vagy, nem én.

Amíg nem vagyunk képesek meglátni, hogyan járul hozzá a saját viselkedésünk is az elnyomás fennmaradásához; amíg nem kezdjük el meghallgatni, megérteni a másikat, és dolgozni a problémákon, addig a forradalmi változás elérhetetlen álom marad.

Most már csak egy kérdésem maradt hátra: hány cikket kell még írnunk ahhoz, hogy ti, férfiak végre elkezdjetek foglalkozni a saját elnyomó viselkedésetekkel? Nem unjátok még, hogy mindig csak ezt halljátok, erről olvastok (ha egyáltalán veszitek a fáradságot)? Lehetséges, hogy az írásnál radikálisabb eszközökkel hamarabb célt érnénk nálatok?

Legalább ne képzeljétek magatokat forradalmárnak! Nekem biztosan nem vagytok elvtársaim.

Molly Tov

Eredetileg megjelent a Feminizmus és szexizmus az anarchista mozgalomban című szöveggyűjteményben (https://libcom.org/book/export/html/45448).

[1] És valójában mindenki más is, hiszen mindannyian egy, a férfiak előjogaira épülő rendszerben növünk fel, a patriarchátus mindannyiunk gondolataiba és érzéseibe beette magát. Azonban erkölcsileg sokkal inkább elítélendő az, amikor a férfiak, tehát a rendszer haszonélvezői viselkednek szexista módon, mint amikor az elnyomás elszenvedői – a fordítók megjegyzése.

(Cikksorozatunk legfontosabb célja az, hogy teret biztosítsunk az érintetteknek. Mindenkit arra buzdítunk, hogy írja meg a saját történetét, ha valamilyen mozgalmi közegben, aktivista közösségben hátrányos megkülönböztetés vagy bántalmazás érte.
Címünk: aktivistaabuzus@gmail.com)

Hozzászólások betöltése